A városban ahol lakom nincsen se tó, se folyó. Még a környéken sem. Ám szerencsére van egy nyaralónk, negyed órás kocsiútra a várostól, ami egy folyó mellett fekszik. Van hozzá egy kis stég és mellesleg egy kenu is. Apámmal gyakran járunk le ide evezni, távol a város hangos forgatagától, hogy élvezzük a természet árasztotta csendet, és harmóniát.
Azon a hétvégén az egész családdal lent voltunk a nyaralóban. Gyönyörű nyári délután volt a madárcsicsergésbe és a békák brekegésébe, emberi kacajok és vidám kiáltások vegyültek. Ez máskor zavart volna, de most valahogy harmóniát alkotott természet és ember.
A stégről lógattam bele a lábamat a vízbe. Jól esett, ahogy a meleg nyári napon a folyó sodrása simogatja a talpam, és közben hallgathatom a nád között futó szél zúgását.
A kenu már a vízen volt, a stég oldalához kötve, benne evezők. Az apám is a közelben volt. A testvéreimmel játszott. Minden készen állt az indulásra, percek kérdése volt mikor indulunk.
Ám valami megütötte a fülemet. Nem tudnám pontosan leírni a hangot, valamiféle halk, vékony madárcsicsergés volt. Eddig is hallottam távolról, de nem szenteltem neki komolyabb figyelmet. Most viszont már a stég alól jött a hang. Szívszorító, és kétségbeesett csiripelés volt. Az egész családom megdermedt és fülelt. Én beleugrottam a vízbe, hogy megnézzem miféle állat sír így. Egy fekete, pöttöm, vízicsibe volt. Sokszor láttam már a fajtáját a vízileveleken mászkálni a pipaszár lábaikkal, de ilyen kicsivel még nem találkoztam.
A sodrás lassan kihúzta a kismadarat a stég alól, így már mindenki megcsodálhatta a síró tüneményt.
- A folyó elsodorta a fészkétől. - suttogta nehéz szívvel apám - Már halott.
A kicsi csibe esetlenül kapálózott a lábaival, de a folyó egyre csak húzta-vonta magához. Közben kétségbeesetten csiripelt azzal a vékony hangjával. Összeszorult a torkom. Olyan kedves, és védtelen volt azaz állat, és a folyó olyan erős. Mint a pihe a vad szélviharban.
- Mi lenne, ha feleveznénk a folyón. Hátha megtalálnánk a szüleit? - vetetem fel, de apám ellenkezett.
- Felejtsük el. Beleszakad a szívem, de nem tehetünk semmit.
A kicsi vízicsibe a folyó közepére sodródott. Még láttam, bár pici volt, és egyre távolodott. A hangja viszont tisztán hallható maradt. A víz viszi a hangot. Ez köztudott tény. A szívszaggató halk csiripelés ott harsogott a fejemben, és ostorozta a lelkiismeretemet.
Veszni hagyni egy ilyen tüneményt?
Az a vékony segélykérő sírás minden közönyt megborított.
- Menjünk evezni fiam. - szólt apám. Szomorúan ültem be a kenuba, életemben először. - Mi lenne, ha most árral egy irányba eveznénk elsőnek? - kérdezte, és én bátortalanul elmosolyodtam. Mindig árral szembe mentünk elsőnek, hogy lefáradjunk, és a visszaút könnyebb legyen. Soha árral egy irányban. Soha.
- Benne vagyok. Arra még úgy sem jártunk. - egyre vidámabb lettem. A kiscsirkét már csak pontnak láttam, de a hangja koromsötétben is a nyomára vezetett volna
Egyre közeledtünk. A kismadár próbált árral szembe úszni, de a folyó közönyösen húzta magával. Egyedül ő tudott közönyös maradni.
- Vedd be. - sóhajtott apám, amikor a kismadár mellé értünk. Látszott rajta, hogy még magát győzködi. Szó nélkül belenyúltam a vízbe és kiemeltem a tüneményt. Pici nedves lábai gyengédek voltak, és a kismadár akár a pihe, a szél is elfújta volna olyan törékeny volt. Leraktam a lábam elé a kenuba.
A vízicsibe még hangosabb csiripelésbe kezdett. Nagyon félt. Tőlem, apámtól, mindentől.
Gyorsan megfordultunk és elindultunk árral szemben. Sebesen eveztünk, mintha életmentők lennénk. Arcunkról hideg elszántság tükröződött. Mint két testőr, aki élete árán is megvédi urát.
A mi 'urunk' zokogott. Az a vékony hang... Sosem felejtem el. Hallgatni szörnyű volt, de elmenni mellette közönyösen, hidegen, az még embertelenebb lett volna.
A folyó jobb oldalára húzódtunk, lassítottunk a tempón és figyeltünk. Itt szoktak futkorászni ezek a vízicsibék. De nem láttunk egyet sem.
Pedig mindig láttunk, ha erre jöttünk, de most nem, egyetlen egy madarát vagy akár teknőcöt sem. A természet elbujt előlünk. Nem akarta visszafogadni, az általa kitaszított védtelen teremtményt.
Egyre feljebb és feljebb eveztünk a folyón, fogyatkozó reménnyel. Ám ekkor észrevettünk egy olyasfajta csibét, a vízileveleken mászkálni. Ugyanolyan pipaszár lábakkal, fekete tollazattal, törékeny testtel. Jöttünkre befutott a nádasba. Mintha többen is lettek volna ott, de lehet, hogy ezt csak én akarom hinni.
Megálltunk. Nem lett volna értelme tovább menni. A kismadár csak csiripelt és csiripelt. Összeszorult a torkom, de nem tehettem mást. Felemeltem a tüneményt és beraktam a nádak és levelek közé, ahonnan már nem ragadhatta el a sodrás.
Lassú evezőcsapásokkal távolodtunk, magam sem értem miért, de integettem neki. A kiscsibe pedig tovább sírdogált azzal a vékony kis hangjával.
- És ha magunkkal vinnénk? - kérdeztem szomorúan apámat.
- Akkor meghalna. - válaszolt halkan. Meg akartam kérdezni, hogy így túlélheti-e, de féltem, hogy válaszol.
Elkezdtünk evezni visszafelé szótlanul. Még sokáig hallottuk a kismadár zokogását. De egyre halkabban és halkabban. Majd feltámadt a szél és a kétségbeesett csiripelést elnyomta a szél zúgása. De a fejemben még sokáig visszhangzott az a segélykérő hang.

Bár az emlék az idő folyamán halványult, néha még eszembe jut ő. Hogy vajon mit csinál most? Fut a nádak között? Csiripel azzal a vékony hangjával? Vajon egyedül van-e? Vagy családot alapított? Vannak-e fiókái?
Nem merek belegondolni abba, ami a legvalószínűbb: Már régen halott.

Mert a szívemben ő boldogabb, mint valaha...