Furcsa itt ülni, dallammal a szívemben. Közben rád gondolok.
Sokáig nem is emlékeztem rád, és úgy hittem, már nem is fogok.
Különös ez a tavaszi este. Úgy jutottál egyszerre eszembe,
Mint egy váratlan gondolat és egy kép, mely beleégett lelkembe.

Nem is ismerlek igazán. Még is, valahogy itt élsz bennem,
S ha rád gondolok, különös módon jobb lesz a kedvem.
Kedves emlék vagy ez igaz. Nem tagadhatom, hogy jó volt veled,
Hogy álmaimban néha megkísért a vágytól izzó barna szemed.

De az régen volt már. Az idő gyorsan elszaladt már azóta,
Hogy akkor este csak nekünk ütött éjfélt a bolondos óra.
Te nem kerestél engem. Nem hiszem, hogy érdekelt mi van velem,
S te sem hiányoztál, saját medrében folyt tovább az életem.

Csak kósza gondolat voltál. Néha, egy pillanatra megrohant az emlék,
De gyorsan tova is libbent, s én nem hittem, hogy ettől más lennék.
Most még is rád gondolok. Nem tudom miért, okot nem keresek,
Még ha akarnék is, nem olyan vagyok, aki könnyen feledhet.

Furcsa ez a világ. Hiába keresem, nem tudom mi az, ami hozzád köt,
Nem akartam ezt az értelmetlen láncot, nem hívtam, magától jött. Bolond egy dolog ez. Hiszen találkozásunk csak mámoros véletlen,
Ha nincs „ő”, és nincs „akkor”, soha nem találkozunk ebben az életben.

De megtörtént. Hely és idő összeolvadt, úgy ahogyan te és én,
Szeszélyes véletlen volt, hogy megismertelek, azon a szilveszteri estén.
Elgondolkodom. Ha nem ismernélek, vajon kevesebb lennék?
Vajon itt lennék akkor is, és ezen a tavaszi estén itt ülnék?

Felnézek a Holdra. Vajon neked is valahol éppen így ragyog?
Te biztosan nem gondolsz rám, azt sem tudod, most hol vagyok.
De ez nem baj. S bár csak a sors balga játékszerei vagyunk,
Én tudom, érzem, egyszer még összefonódik a mi utunk.