Feltöltve: 2005-02-27 11:25:53
Megtekintve: 6497
My Dying Bride - The Light At The End Of The World
Fény A Világ Végén
Kicsiny pont a kék óceánon
A legutolsó sziget
Magányos lakója az utolsó ember
Ki már semmiben sem hihet
Csillagpettyes éjeken
Hever,s az égre néz
Hol a Hold jár,s a napnyugta
Fényes,fanyar méz
Időnként Orion fénye
Derűt önt belé
Egy hangot hall,egy arcot lát,
És vágyón néz felé
Ilyen hát az élet itt,
A gyötrelem szigetén
Jó idők járnak,rosszak jönnek,
S néhanap: remény
A fény a világ végén
Messze ragyogva ég
Arany fényét emberünk
Kínlódva őrzi rég
Ötven éve áll és vár
Társa fény,s magány
Végignéz a szigetén,
Azaz az otthonán
Egy isten megszánta,és
Emberünknek fényt adott:
„Egyetlen éjszakára
nődet újra láthatod...”
„Egyetlen éjszakáért Vele
megőrzöm majd a fényt”
Kiáltott a férfi könnyek között
Az ég felé...
Igy esett hát: aznap éjjel
Szerelme visszatért
Karjaikban,s ágyukban
Lelvén szenvedélyt
Legmélyebb érzelmek közepette
Szorították társukat
Ölelésben elveszvén
Járták táncukat...
Hosszú,fekete,ragyogó haja
Gyönyörű szeme sötét
Bőre puha,ölelése forró
Emléke örökké él
Sosem tapasztalt agónia
Fojtogatta emberünk
Semmihez sem fogható,
Kínzó nyomor és düh
Áldozata nem volt oly’ nagy
Mondaná a világnak
Újra búnbe esne,s megadná az árat
Egy pillanatért a lánnyal
Szerelem-terhes éjszakán
A világ nem számított
Ragyogó fényre riadt fel
Asszonya nem volt ott...
Talpra ugrott,a tengert nézte
A tornyot a sziklán
Az árat megfizette:
Örökös hát a magány...
Fél évszázad eltelt már
S egy lelket sem látott
Ám asszonyával töltott
Minden éji álmot
Szomorú sorsa volt ez
Két fiatal szív szerelmének
Ám álmainkban az emlékeink
Örökké,s újra élnek...
Kicsiny pont a kék óceánon
A legutolsó sziget
Magányos lakója az utolsó ember
Ki már semmiben sem hihet
Csillagpettyes éjeken
Hever,s az égre néz
Hol a Hold jár,s a napnyugta
Fényes,fanyar méz
Időnként Orion fénye
Derűt önt belé
Egy hangot hall,egy arcot lát,
És vágyón néz felé
Ilyen hát az élet itt,
A gyötrelem szigetén
Jó idők járnak,rosszak jönnek,
S néhanap: remény
A fény a világ végén
Messze ragyogva ég
Arany fényét emberünk
Kínlódva őrzi rég
Ötven éve áll és vár
Társa fény,s magány
Végignéz a szigetén,
Azaz az otthonán
Egy isten megszánta,és
Emberünknek fényt adott:
„Egyetlen éjszakára
nődet újra láthatod...”
„Egyetlen éjszakáért Vele
megőrzöm majd a fényt”
Kiáltott a férfi könnyek között
Az ég felé...
Igy esett hát: aznap éjjel
Szerelme visszatért
Karjaikban,s ágyukban
Lelvén szenvedélyt
Legmélyebb érzelmek közepette
Szorították társukat
Ölelésben elveszvén
Járták táncukat...
Hosszú,fekete,ragyogó haja
Gyönyörű szeme sötét
Bőre puha,ölelése forró
Emléke örökké él
Sosem tapasztalt agónia
Fojtogatta emberünk
Semmihez sem fogható,
Kínzó nyomor és düh
Áldozata nem volt oly’ nagy
Mondaná a világnak
Újra búnbe esne,s megadná az árat
Egy pillanatért a lánnyal
Szerelem-terhes éjszakán
A világ nem számított
Ragyogó fényre riadt fel
Asszonya nem volt ott...
Talpra ugrott,a tengert nézte
A tornyot a sziklán
Az árat megfizette:
Örökös hát a magány...
Fél évszázad eltelt már
S egy lelket sem látott
Ám asszonyával töltott
Minden éji álmot
Szomorú sorsa volt ez
Két fiatal szív szerelmének
Ám álmainkban az emlékeink
Örökké,s újra élnek...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!