Sikolyok, halálordítás
kínok gyönyöre, áldott kínlódás.
A vér lüktetve
zenél fülemben.
Agyamat elnyomja tompa búgás.
Hörgés, és kiáltás.
Már elhal ajkamon a sírás.
Már elhal, s bújok hozzád.
Törlöd könnyeimet.
S gyönyörömet
átéltem már, csitítasz.
Két erős karodban tartasz.
Holmi könnyű rongybabát.
Mintha nem is Te kínoznál.
Mintha nem Te szakítanál
szét, jajj úgy fájt.
Mintha nem Te suttognál
kígyóként fülembe. Vakítanád
agyamat gyönyörtől.
S csöbörből
vödrömbe a fájdalmat
nem Te űznéd.
S nem te tűznéd
ki célul könnyeimet,
melyek gyönyörödet
segítik idézni.
Kínlódásomat nézni,
mint általad kínlódni,
épp oly gyönyörű.
Szörnyű, szörnyű.
Állatias vad tépázásnak
tűnik, de érzékeimen zongoráznak,
idegeim szálain, a fájdalmak.
És gyönyör,
mi betölt
és eltölt, és tompít.
És agyamban sikít
érzések szörnye,
kíngyönyörre.
Mely ájulásig kerget,
s eszméletemet
mégse hagyja veszve.
Csak remegek.
Remegek s alélt tompaságon át
érzem tested illatát.
S húzol magadhoz,
mint acél a lágy patakot
mint zúgó agyú csermelyt
úgy érint. Magadhoz emelsz.