Egyszer, nagyon régen, segíteni kényszerültem,
egy magát embernek nevező lényen.
Esőben, sárban, jártam a pusztában, egy gyanús gödörből,
-elhagyott budi, vagy egy pöcegödör lehetett-
bűzlöttek fel a szavak, a szavaid. Leküzdöttem undorom,
-az irántad érzett volt nagyobb-
és a sárba vetettem magam, hogy kimentselek.

Nyújtottam feléd a kezem, de te annyira mélyen voltál,
nem értelek el. Azután egy farúddal próbálkoztam,
az sem ért le hozzád.
Arra járt egy ember, nagyon hosszú kötél volt nála,
elkértem. Lelöktem neked a mélybe.

Nagyon zavart voltál, a nyakadra csavartad.
Te, aki soha nem hajoltál meg senki előtt.
Most akasztottad magad.
Szóltam, nem akarlak megölni.
Csak néztél rám, nem értetted amit mondtam.
Mi már rég nem beszéltünk egy nyelven.
Ezért mutattam, csavard le a nyakadról, kösd a derekadra.
Megtetted. Kihúztalak.
Gyűlöletet vibrált remegő szemedben.
Nem köszönted meg. Szó nélkül mentél tovább,
vitted magaddal gennyszagú éned.

Évek múlva találkoztunk újra.
Egy lánnyal voltál, rám mosolyogtál.
Hozzám léptél. Átöleltél.
-beleborzongtam.-
Megköszönted, hogy megmentettem az életed és azt,
hogy ember tudtam maradni. Én!
Csöpögött a nyálad, habzott a szád.
-éreztem, hánynom kellene-
Sírtál, rám folytak könnyeid, a sód sötét foltot vágott
ingemen.
Folytak belőled a szavak is, -minden átkozott nedved megeredt-
be nem állt a szád.
Elmesélted visszatérő álmod volt sokáig a mi történetünk.
Egyik éjjelen úgy érezted, szívedbe költözött a szeretet.
Ezután ismerted meg a lányt, akivel jöttél, akit szeretsz.
-ekkor már szédelegtem-
Azt mondtad, nekem köszönheted Őt is.
A szemed figyeltem, nem a szavaid. A gyarlóság perzselt belőle.
Nem hihettem neked.
Tudtam, te nem ismered a szeretetet.
Üres és kopár a lelked, a szeretet nem fogan meg ebben a
kiégett meddőségben.

Csak azért nem vágtalak pofán, és nem hagytalak ott,
mert veled volt a lány, és nem akartalak szégyenben hagyni.
Hagytam, szégyenítsd meg te magad, ő előtte is.