Emlékedből eltűnök, lelked mélyén feltörök.
Tiszta szívből gyűlölök mindent, s mindenkit.
Téged, őt, s énmagamat, ki csak terhe e létnek,
S csak fájdalmat, gyötrelmet kér, és élvez.

Várja, hogy újra rásüssön a nap,
De inkább hallgat s csendben halad.
Elragad, megtagad mindent mi emberi,
S ellentétben ellentétet szül, jajgatva tengeti
E gyötrelmet mi neki adatott. A kéjt, mely gyötörve pusztítja, egyre csak vájja.

Egy őrült, képzelet nélküli asszony az álma,
Érte fohászkodik folyton, de mindhiába.
Múzsának is rossz netán, mivel testet, lelket tépő kínt teremt,
Jobb lenne tán Erató, ki baj helyett bűntelen.

Hiába azonban az édes út, azon járni félő, izgató.
Nem úgy, mint mindezt teremtve
Görnyedezni éj s nappal remegve,
Hogy utam tán idevisz, ám én küzdök mindhiába.
Üres fejjel, egy lázadó képpel, dacolva a semmiséggel.

2007.05.12.