K. Dezső ismerőse szállt le a siófoki buszpályaudvaron a februári hószállingózásban egy sárga Ikarusról. Dohányért nézett, sétált málhájával a siófoki főúton, rákos gyerekekért aláírását adta. Megvette vékonyra vágott dohányát és presszót keresett. A hanyag tartású, dakota-arcú közép európai figura mikor megtalálta a pályaudvartól nyugatra, a Balaton irányában lévő Hóvirág presszót, belépve ráncainak eltüntetése végett hosszú kávét és pohár Arany Ászokot vásárolt 210 ft-ért.

Leült.

Egy zöld asztalnál Marira gondolt. Nem látta két hete, még legalább két hétig nem is látja. Csak a Dunántúl. Meg aztán ez az általános közhangulat, ami minden ember fejében lecseng, hogy elég, máshol, máskor, mással inkább. Kint esett, a kávé zacca furán nagy szemekből állt, egy zöld bársonying, egy Orion tévé, egy pók a sarokban. Szeme ide-oda rebegett, egyik pillanatban a tévére pillantott, a másikban a sör arany színét csodálta, de az utcát mindig szemmel tartotta, pár másodpercre beleveszve a szürkületbe. Aztán egy mosoly: „Két unicum, legyen szíves!”

K. Dezső lépett be a siófoki Hóvirágba. A zöld asztalnál kézfogásuk rövid volt, erős és bizalmas. K. Dezső jelezte, hogy nem soká tud maradni, megy vissza Pestre, aztán meg fáj az ínye és valami új törvény miatt Szabadkára kell mennie, nem érti miért, na, szóval kevés az ideje. Aztán jönnek a költői kérdések, két unicum, cigaretta, K. Dezső nem gyújt rá, még két unicum, K. Dezső megint nem gyújt rá, sörök, cigaretta, K. Dezső egyáltalán nem gyújt rá. A cigarettázó férfi észreveszi, hogy csak ő dohányzik, hogy tompul a látása, füst megy a szemébe, kicsordul a könnye, ami felettébb tetszik neki, mert tökéletesen viszonyul megkeseredett szívéhez, K. Dezső meg csak panaszkodik – mosolyogva.

Miközben K. Dezső mosolygós panaszát folytatja, ismerőse belebambul a füstös levegőbe és szeme sugarának célpontja már egy másik dimenzióban jár. Valamiféle egyedüllétet érez, fix pont híján és Mari híján kering a víziójában, mint elkésett viharmadár. Olyan érzés mikor úgy ülsz a vonaton, hogy egy másik vonatot már lekéstél és szeled által az Alföldet. Hiába lesed a ritka vad állatokat, az eget vagy az erdők rejtekét – aludnál inkább, valami zenét hallgatva, miközben azt érzed, hogy most tökéletes.

K. Dezső egy jó másfél óra múlva vonatára hivatkozva elbúcsúzott ismerősétől, meginvitálta jövő heti kisebb irodalmi összejövetelére fel a fővárosba, valamint kitartást és hitet kívánt barátjának. Nemes gesztusként kifizette a számlát, ami tetemesre sikeredett a másfél óra alatt, megigazította csokornyakkendőjét és kilépett a siófoki Hóvirág presszóból. Barátja benn a poharak között, mellett nézett el, lecsüngött szája íve, nyelt egyet, rá-rápillantott a tévéreklámokra meg a pókra a sarokban.

Elkeseredett volt. Egy cetlire kezdett rajzolni négyzeteket, köröket, végül egy kis haikut: „Röpülj hajóm! – Nincs víz!” Eközben K. Dezső már a vonaton ülve bámult rá a Balatonra és fájlalta állkapcsának bal oldalát. Ekkor gondolt először erre a szóra: ínyrák.

K. Dezső belül fiatal kamasz maradt mindig. Barátja kívül volt fiatal és kamasz. K. Dezső kívül öregedett s használódott a teste – el. Barátja belül volt agg és ráncos. Mégis egyikük sem tudott szomorúbb dolgot elképzelni, minthogy a semmi az valóban semmi!