Félhomályba merül lassan a táj
s a holdfényen át, lesném most arcod
hiányod rám feszül, és annyira fájnak
a múlt által szívemen felszántott árkok...
A félelem emészt, majd térdre kényszerít
válóra válnak ismét, legbensőbb félelmek
a fájdalom pusztít, belülről feszít
hiába nyújtom kezem, el már sosem érlek...