Külvárosi iskola parkosított udvarára tódulnak ki a gyerekek.
Vége az aznapi tanításnak.
A járdát fák árnyékai ölelik-védik a fáradt nap sugarától.
Néha összebújnak a levelek, mintha súgnának, suttognának, susognának egymásnak valamit.
Nagy titkok tudói lehetnek.

Jó idő van, úgy húsz fok lehet. Langyos meleget hoz a szél.
A járda mellett, a szűk úttesten kocsik sorakoznak.
Gyerekeikre várakozó szülők ülnek bennük türelmesen.
Az egyik tetejére, türelmetlenül váró apuka könyököl.

Az iskola előtt haladok el.
Egy kisfiú könnyáztatott arccal lép ki az utcára.

Sírtál fiam?
Kérdezi a könyöklő férfi.
A fiú a fejét rázza.
Nem szól, még nem tud, a könnyeit nyeli.
Az Apa nem kérdez, elfogadja fia szótlan válaszát.
Beülnek a kocsiba.
Az Apa a volánhoz, a fiú hátra.
A kocsi elindul.
Elnyeli őket a város.
Furcsa páros.

Bennem még itt maradtak.

Miért hazudott a fiú? Kérdezem magamtól.
Még könnytől fénylett maszatos arca.
Sütött, égetett a szomorúsága.

Miért fogadta el az Apa a fiú hazug válaszát?
Lehet, hogy nem látta?
Lehet, rossz a látása?
-Mentegetem az Apát.-
De van jogosítványa!
Akkor mégis látta.
Nem lehetett nem látni,
nagybetűvel írta rá az élet a gyerekre a fájdalmát.

Látnia kellett!
Hisz Ő kérdezte: "Sírtál fiam?"

Nem értem!
Nem értem miért nem ölelte magához, miért nem vigasztalta meg a fiát!
És a fia, a gyermeke, miért nem bújt hozzá, hozzá az oltalmazójához?
Nagyok a távolságok.

Már rég magam mögött tudtam az iskolát, de ők még mindig velem voltak.
Vissza kellene fordulnom és megkérdeznem az összebújó leveleket.
Talán elsusognák a választ..
Elmondanák azt is, ki a nagyobb gazember.
A fiú, ki hazudott Apjának,
vagy az Apa, kinek, fia hazudni kényszerült!