A káosz mélyén üldözöm magam,
-Mint mámorom lángja- pislákol sebzett szavam.
Parányi halálokban múlok el lassan,
S a fa, melyet odvasan
Szú rág, s kérgét a téli harmat hántja,
Vergődik csöndben, s mindenki látja,
De észre senki sem veszi...
A sors a dolgát oly rendben teszi.

Ölni, s közben kúszni az árral
Sodor a szél, a vihar tép magával...
Húsomba mar, hajamat rántja,
Folyik a könnyem,
Szívemet száz emlék bántja...

Az elmúlás hajnalán virrad ránk az éjjel
A sötétség alkonya vág szavakat széllel.
Süvítve tombol a hajlani fergeteg,
Mit az éjjeli homály csendesen betemet.