Csatakiáltások harsannak, utolsó hörgések hallatszanak körülöttem. Egy újabb ütközet az örökkévalóságig. Az te embereid az enyémek ellen, értelmetlen küzdelem, felesleges áldozatokkal. Oly jól tudod ezt, mint én, de mégis harcolunk, macska egér játék, ahol folyton folyvást cserélődnek a szerepek. A zsákmány mindig megússza, a vadász végül elengedi...
Itt vagy élőben, teljes nagyságodban, karddal az oldaladon. Nem mozdulsz, talán te is erről gondolkodsz. Állsz és nézel, barna szemeidben számtalan érzés tükröződik. Fájdalom, kötelesség, szerelem...
Nem állhatunk itt örökké...
-Mi érelme van ennek az egésznek? - intek körbe a kezemmel - Mi értelme van a pusztulásnak? Sose lesz ennek vége? Ez a kettőnk harca, mért keverünk bele másokat? Káll! Tudom mi a kötelességed, és te tudod, nem fogom feladni a harcot. A végtelenségig... Hagyjuk ki őket. - mutatok végig rajtuk. Bólintasz:
-Fél óra - megfordulsz és elmész, veled az emberei. Nem mozdulok, képtelen vagyok rá. Csak nézek utánad, régi emlékek rohamoznak meg. Bár elfelejthetném… De nem hagy.
-Úrnőm! - ráz fel egy hang. Felé fordulok az egyik testőröm.
-Menjetek haza! - Egy erszényt adok a kezébe, a zsoldjuk. Nem kérdez többet, jobban is teszi.
Egyedül vagyok... Félek... Most elmenekülhetnék, nem jönnél utánam. Még se teszem, ezt le kell zárni. Itt az ideje, a végzetünk elől nem futhatunk. Tudom mit kell tennem... de nem merem...
Lassan telnek a percek. Nyugalmat erőltetek magamra, meditálok, készülök a végső harcra. Izmaim ellazulnak, gondolataim megszűnnek, elcsendesedik a környék. Erőm visszaszáll, csordulásig telek energiával. Szükségem lesz rá.
Összpontosítok az elhatározásomra, meg tudom tenni. Véget vetek ennek az őrületnek. Csak egy szúrás, egy jó mozdulat. A halál elkerülhetetlen, előbb-utóbb újra találkozunk. Remélem, addigra megbocsátasz. Így kell lennie... Így kell...
Hirtelen felpattan a szemem, itt állsz előttem. Karba font kézzel figyelsz, vársz arra, hogy végezek. Akaratlanul is kiszalad egy beletörődő sóhaj az ajkaimon, felállok.
-Már vártalak - mosolygok rád, bár tudom silány próbálkozás. Már rég nem nevettem, tiszta szívből, ahogy te sem.
-Itt vagyok - kerülöd a tekintetem, érzed ez a küzdelem az utolsó. Soha többé nem látsz.
Mozdulatlanok vagyunk. Türelempróba, mit már annyiszor játszottunk. Most én szakítom meg, kihúzom a kardom. Rögtön reagálsz.
Támadok, védekezel. Ellenállsz ostromomnak, hátrálsz folyamatosan. TÁMADJ, kérlek tedd meg, ne nehezítsd a dolgom.
Hányszor vívtunk, vigyázva nehogy megsérüljön a másik. Nevetve, boldogan, leterítve a másikat, sose adtuk fel... Csókjaid ízét még most is érzem, pedig már egy éve, ellenfelek vagyunk. Egymás vérét kéne kívánnunk, oly nehéz megtenni... De én lezárom ezt az ügyet! Győzni fogok!
Most te támadsz, feldühített a tudat, hogy nem adok bele mindent. Hárítok, táncolok a pengéd elől. "Minden mozdulatod, olyan mintha táncolnál." Megteszem most, lásd a táncom utoljára.
Mit nem adnék, ha még egyszer megölelhetnélek. Miért kellet így lennie? Olyan szép volt...
Most is tisztán dereng bennem, azaz átkos este. Csókkal köszöntél, megígérted amint tudsz, visszatérsz. Megtetted, de a kardod üdvözölt. Egy szó visszhangzott fejembe "Végrehajtók". Ők azok, akik tönkretették az életem, elvették a boldogságom. Mikor újra szép minden akkor csaptak le...
TE, akit szeretek, aki megesküdött sosem hagy el, közéjük tartozol. És én lettem az egyik küldetésed, én vándor vagyok, világvándor. Szabad mindörökké, szabad… De a szabadságnak ára van, súlyos ára...
Eltelik egy óra, kettő, nem szólunk egymáshoz. Hol harcolunk, hol csak nézzük egymást. Most már tényleg befejezem...
Előre lépsz, kardod szeli a levegőt. Védek, majd újból, és újból. Egy utolsó támadás, a penge finoman hatol be a húsba, hatalmas kínt okozva. Két fém esik a földre, egyik véresen. Szemed elkerekedik, ajkadon egy kérdés formálódik. Miért?

Hátra esek, de te elkapsz. Vérem beszennyezi kezed, s könnyeiddel keveredik. Ölelsz, miközben elmúlik életem.
A szúrás tökéletes, van még pár percem. Fáj! Iszonyúan... De a tudat, hogy nem látlak többé még jobban.
- Livina! Kedvesem! Miért? Miért nem védted ki? Miért...
- A küldetésed teljesítve - mosolygok rád, most úgy igazából. Jól megnézlek, kezem végigtapogatja arcod, vörös foltokat hagyva maga után. - Csókolj meg, kérlek, most utoljára!
Ajkaink összetapadnak. Ha tudnád, hogy hiányzottál, gyötrelem volt nélküled.
Magamba szívom az illatod, minél többet akarok.
Nehezen veszek levegőt, lassul a szívverésem.
- Viszlát szerelmem...