Szállj le a magas lóról,
Gyere Te is velem gyalog,
Éld át milyen az,
Mikor a bocskorod poros.
Lásd gyaloglóként is az életet,
Ne a kevély fogatról rázd az öklödet.
Cifra úrként, bennülőként,
Talán Te már nem is tudod,
Az út szélén itt-ott,
Bontanak a virágok szirmot.

Tudod arra gondoltam,
mekkora ereje van a szónak.
Simogat, éleszt, karcol és éget.

Vajon mire gondolhatsz,
mikor kritikát fogalmazol meg
elegánsnak vélt szlengedben.

Jut eszedbe, hogy egy életre
elveszed a kedvét annak az írogatástól
ki vitriolos, olykor trágár megjegyzésedből kap.
Éleszted, szítod benne az emberekkel
szembeni fenntartását.
Te bújtatod vissza csigaházába,
vagy éppen magára veteted tüskéit.
Rejtegetteted, szégyellteted vele
a fércet amit ő hozott össze.
Rohanva dugja-rejti poros fiókok mélyére,
kukába dobja, vagy a tűzzel enyészteti el.
/Ő hisz neked, neki Te vagy az Isten!/
Ugye nem ez a célod?

Azt már látom, tudatában vagy annak,
hogy mindenkitől különb vagy,
valamiben.
Tudnod kellene azt is,
hogy minden ember különb nálad,
valamiben.
Elvárhatod, hogy tiszteljenek,
de neked is meg kell adnod a tiszteletet!
Mindenkinek!

Mert valamiben, az eléd leboruló
rád szoruló, feléd a markát nyújtó,
könnyező szemével esengve néző-kérő koldus is több,
mint te vagy.

Óvatosan barátom a gőggel, az önhittséggel,
és a vitriollal.
Gondoltál-e arra, hogy mikor megfojtod
a kedvet valakiben, valakikben, adódhat úgy,
-talán egymillióból egyszer- hogy egy zsenialitás
szikráját abortálod.

Szinte látom, ahogy gúnyos mosolyra húzódik a szád,
és agyadban pörögnek a szavak,
már kész a replikád.
Még nem változtál.

Majd eljön azaz idő is, ha nem futsz el.
Mert ki akarja azt, hogy elmenj?!
Én, csak a magam nevében mondhatom:
Változz meg! És ha megváltoztál, maradj.

Segítő, baráti, kedves szavaid legyenek,
tudd, érezd, érzékenyek az emberek,
mint te is. Ebből indulj ki. Menni fog az,
ha van benned humánum, alázat az emberek,
és a feladatod iránt amit vállaltál.
Ha van bátorságod és merszed elismerni a hibád,
és vállalni a változás kínját.
Levedleni ezt a bőrt,
és egy másikat magadra rántani.

Hol is szakadt el a fonal?
A zsenialitásnál.
Ó nem rólam van szó, és nem sokunkról,
kik csak úgy odavetik a szavakat, sután,
esetlenül, hanem azokról, akikben több van.
Azokról is, akik még meg sem születtek,
még a magzatburokban léteznek,
és a pólyában rugdalódzókról.
Akiknek majdan jól jön, egy írogató,
-ebből is példát adó-mutató-
Anyuka, Apuka, Nagymama, Nagypapa
szomszéd néni, szomszéd bácsi....
Ezekben a picinyekben szunnyadó elmék
zsenialitásáról beszélek, kik követve a példát,
mint kis virágok bontogatják szirmaikat a napra.
Csírázik az értelem, az érzelem bennük.

Abból szemezgetnek, ami eléjük tárul
az élet, a családi ház svéd asztalánál.
Bezárt kapun túl, nem tudják milyen a világ,
s mire az iskolára kerül sor, ott már más
kihívásoknak kell megfelelniük.
A tudásanyagnak nevezett masszát oltják
beléjük, irgalmatlan mennyiségben,
Mintha nem tudnák, nem ezen múlik a boldogság és a
boldogulás. Az ismeretanyag 70-75%-át garantáltan
az eminensek is elfelejtik öt éven belül.
Az marad meg tartósan, mivel folyamatosan
foglalkoznak életük során.

Az érzelmi intelligencia fejlesztése, az embernek
Emberrel való Emberi érintkezése a fontosabb,
eben a farkasokkal és dúvadakkal hemzsegő világban.

Remélem nem titok előtted és senki előtt sem, hogy az
ember életében az első hét év a legmeghatározóbb!
Ekkor dől el, ki lesz belőled, mekkora ész
és mekkora EMBER!

Ezért törekedjünk arra, mi írogatók,
felkentebb szívűek, hogy ne fojtsuk el a szépszavak,
a humánum iránti vágyat és törekvést,
akkor sem, ha még oly esetlennek és szánalomra
méltónak találjuk is azt.
Hisz nem tudhatjuk milyen mag hullik a földbe,
és az a jó, ha tápanyagban gazdag a talaj!
Legyenek színek, mik közül válogathat,
legyenek akadálytalan életút-kereszteződések, és segítő
kezek, mik felemelik, ha megbotlott.

Na gyere, nyújtsd a kezed!
Ha már leszálltál a lóról gyere, itt a kezem...
Na, mire vársz! Gyere már...
Mi a baj? Ja! A kritika és az ő éle...