A szomorú szívem, tétován dobog
fátyolkönnyű léptem, indulna feléd
még most láttalak, de máris hiányzol
magammal cipelem, elválásunk terhét.
A csend hallgatja búskomor sóhajom
szemem ragyogása, lassan kifakul
nélküled, már semmire sem vágyom
csak roskadok magamba, tehetetlenül...
Ha tudnám, hogy lélegzet visszafojtva vársz
hogy szíved is szüntelenül, engem követel
hogy hunyt pillád mögül, csakis engem látsz
hogy hiányom úgy fáj, mint még sohasem
útnak indulnék, kiosonnék csendben
és ha Rád találnék, bújnék melegedbe
süketül a csend, gyötör a fájdalom
hiába kereslek, nem talállak sehol!