Gyere! Könnyíts a lelkeden, sírj és zokogj!
Ami eddig éked volt, az lett a koloncod.
Eddig vámszedője voltál, most Te fizeted a vámot,
Visszavette tőled, a sok puha meleg álmot.
Most sem gyűlölöd Őt, de eddig szeretted,
Pillád csapkodja kín-keserű könnyed.
Csalódásköveid építik jellemed,
Tisztul fátyolos, szép-szomorú szemed.
A rózsaszínt, szürkére átfested,
A vörösen izzót lassan elfelejted.
De ezt a szürkét, ezt a közönyöst, nem tudod feledni,
Cipeled, míg élsz, s veled fogják temetni,
Szomorúfűz alá, sírgödör mélyére melléd lefektetni.