Feltöltve: 2007-05-07 13:58:28
Megtekintve: 8020
Nyugati transz I.
Egyezer mérföldnyi halál, civilizációnk kicsiny csúcspontjában
Recsegő csövek, krahácsoló gépek kaotikus láncolatában
Lebombázva szavakkal, eszmékkel, sivár roncsokba vagyunk mi döntve
Itt állunk alvajárva, tétlenül, a pokol ajtajain döngetve
Negatívat keressük, ki lő most hátba? S kielégülten szenvedünk
A panasz, s az agónia maradt egyetlen igaz istenünk nekünk
Távoli robbanások zaja
A táj formája megpuhítja
Mindjáan öngyilkosok leszünk
Eme halk s elegáns sírásra
S rájött e titokra minden nagy emberség:
Életünk: ára sok - értéke kevés
Betonhegyekbe menekülünk, hogy futhassunk magunk elől
Teleinnánk magunk élménnyel: A kultúra! Veszedelmes erő...
Szabadságot látunk, miben más bölcsességet és életet
Saját lelkeink láncoljunk le, ezt hazudván: baleset
Mi egyszer a kényelem jelképe volt, munkáé lett
Miközben óvatosan magunkhoz szelidítjük a természetet
Művészet a státuszban,
Na, abban megmaradt
S laikusból nincsenek is
Másra már kíváncsiak
S rájött e titokra minden nagy emberség:
Életünk: ára sok - értéke kevés
Saját sebeinken a magunk embertelen módján segítünk:
Addig-addig ordítunk míg másvalaki megoldása jön nekünk
Hogy vissza-visszakecmereghessünk kényelmi zónáinkba
S higyjük: ma is itt van. Hogy még nem ütött a halál órája
Pedig az ember kalandra született, ó hatalmas drámákra
S éjjel sem pihenhetett. Csak ha visszakerült óvó talajba
Miért nem tisztelik ma a
Temetőt.
Miért oly könnyű elmenni egy
Sír előtt.
Mert ahogy a Nyugat mély transzába esett
Minden Földi nyugalom természetes lett
Recsegő csövek, krahácsoló gépek kaotikus láncolatában
Lebombázva szavakkal, eszmékkel, sivár roncsokba vagyunk mi döntve
Itt állunk alvajárva, tétlenül, a pokol ajtajain döngetve
Negatívat keressük, ki lő most hátba? S kielégülten szenvedünk
A panasz, s az agónia maradt egyetlen igaz istenünk nekünk
Távoli robbanások zaja
A táj formája megpuhítja
Mindjáan öngyilkosok leszünk
Eme halk s elegáns sírásra
S rájött e titokra minden nagy emberség:
Életünk: ára sok - értéke kevés
Betonhegyekbe menekülünk, hogy futhassunk magunk elől
Teleinnánk magunk élménnyel: A kultúra! Veszedelmes erő...
Szabadságot látunk, miben más bölcsességet és életet
Saját lelkeink láncoljunk le, ezt hazudván: baleset
Mi egyszer a kényelem jelképe volt, munkáé lett
Miközben óvatosan magunkhoz szelidítjük a természetet
Művészet a státuszban,
Na, abban megmaradt
S laikusból nincsenek is
Másra már kíváncsiak
S rájött e titokra minden nagy emberség:
Életünk: ára sok - értéke kevés
Saját sebeinken a magunk embertelen módján segítünk:
Addig-addig ordítunk míg másvalaki megoldása jön nekünk
Hogy vissza-visszakecmereghessünk kényelmi zónáinkba
S higyjük: ma is itt van. Hogy még nem ütött a halál órája
Pedig az ember kalandra született, ó hatalmas drámákra
S éjjel sem pihenhetett. Csak ha visszakerült óvó talajba
Miért nem tisztelik ma a
Temetőt.
Miért oly könnyű elmenni egy
Sír előtt.
Mert ahogy a Nyugat mély transzába esett
Minden Földi nyugalom természetes lett
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!