Vagyon Ottó sötétkék Audijával száguldott az úton. Vigyorogva előzgette a nálánál lassabban haladókat, de kissé lassított, mikor megcsörrent a telefonja.
- Szevasz! Mondjad! Két hét múlva jöttök ellenőrizni? Jó, jó, köszi papa, addigra rendben lesz minden. Elsimítjuk. Te meg utazz el valahová az asszonnyal utána. A vendégiem vagytok, egy nászútra, húsz éve úgysem tudtatok elmenni. Na, majd beszélünk. Heló!
- Mocsok APEH! - morogta, majd letette a telefont, újra a gázra lépett, előzni kezdett, és frontálisan ütközött a szembejövő kis autóval.

Fillér Ede hazafelé tartott picike autójával, valami régi-régi nótát dúdolgatott magában.
- Lesz ám nagy öröm! Lám, megérte szorgosan dolgozni, milyen jól jön az a jutalom. Gyerekeknek új ruha, új cipő, Andikámnak pedig megvesszük a mosogatógépet. Ne kelljen még a mosogatással is törődnie szegényemnek a három műszak mellett.
- És magadnak? Magadnak mit veszel Ede? - hallotta a fejében.
- Magamnak? Hát arra már nem futja. De minek is vennék magamnak bármit, látom a mosolyukat, van kenyér az asztalunkon, tető a fejünk felett, mi kellene még nekem? Na jó, egy Boci csokit azért elmajszolunk tán. - így örvendezett magában, mikor a szembe jövő busz mögül kivágott egy sötétkék autó és Fillér Ede csak kiáltani tudott:
- Andi! Jézus!

- Na, beste kölykei most már elég legyen a dumából. Tanulni jöttetek vagy mi!
- A temető mellé?
- Nem édes fiam, a temetőbe!
- Már elnézést professzor, mi a fészkes fenét tanulhat egy bölcsész egy temetőben?
- Fiam te majd csak leszel bölcsész! Bár ha ilyen rövidlátó vagy, mint a beszéded mutatja, akkor nem vagyok benne biztos.
- Na menjünk befelé! Névsort azért nem olvasok! Az azért mégis morbid lenne!

- Azért a prof mégiscsak zakkant kissé nem?
- Tény, hogy furán tanít, de nála nem kell könyv a vizsgához. Érzi az életet.
- Na, igyekezzünk alkalmazkodni az itt lakókhoz hangerő terén jó, és akkor nekem sem kiabálnom a temetőben. Köszönöm. Látjátok itt ér össze a temető két része. Itt, ennél a sövénynél. Bal oldalán a gazdagok, jobb oldalán a szegények. Nyugszanak. Csak az élők nem nyugszanak, és igyekeznek minél cifrább kődíszt állítani a halottaiknak. Azt hiszik a kő örök.
- Kerep kisasszony, mit mond önnek ez a sír.
- Nem tudom!
- Ne legyen már szégyenlős. Nézze meg, járja körül, aztán mondja ami az eszébe jut. Na rajta.
- Hát nagy.
- Remek.
- Márvány hatású, de nem tudom, hogy igazi-e. Sötétszínű a kő. A sírkőre cédrust véstek, ami olyan szomorú. Biztos fájt azoknak, akik ezt az embert egykor elvesztették. De nagyon ridegnek érzem.
- Én tudom miért. - szólalt meg egy lány.
- Na, Tátika kisasszony, kifejtené?
- A sír zárt. Lefedték egy nagy márványlappal az egészet, mondván szép. Pedig így csak nem kell kijárni, gazolni, virágot locsolni. Váza sincs a síron. Nem hagytak helyet az életnek. A szélére tapadt viaszból arra gondolok, hogy tán halottak napján kijöttek gyertyát gyújtani, s azóta nem járt itt senki. Nem lepődnék meg, ha éjszaka a szabadulni vágyó lélek dörömbölne a márvány túloldalán.
- Hmmm. Ügyes! Irány a túloldal! Itt van ez a picike halom. Fiatalurak? Vélemény?
- Nagyon szegény származású az illető, nem futotta drága parcellára, sem sírkőre. Csak egy fakeresztet látok. Ami nem kopott, ezért legfeljebb néhány éve lehet halott, aki itt fekszik.
- Tátika kisasszony? Mondani akar valamit?
- Professzor nem tudom baj-e, de ha ránézek erre a sírra, nekem mosolyognom kell.
- Gúnyosan?
- Nem. Ez a sír vidám. Gondozott, és nézze, telis-tele van élő virággal. Ezek a tulipánok. Ahogy bólogatnak a szélben. Mintha a halott lelke üdvözölne minket. Biztos szerette a tulipánt, mert a fakeresztre is tulipán van faragva. És nézze, fényes nappal van, de két gyertya is ég a síron. Ez az ember nem halott.
- Bravó! Ennyi lett volna a mai lecke fiókáim. Most mars haza, ebédelni, sportolni, következő órára meg írtok nekem egy esszét, arról amit a mai óra mondott nektek. Jó étvágyat!
- Minden jót professzor!
- Tátika kisasszony ráérne egy percre?
- Persze professzor!
- Géza vagyok, jó? Szervusz! Ne nézzél, ezentúl tegezz.
- Jó. - mondta a lány zavartan.
- Na, idefigyelj, mi terved van a diploma után? Doktori, ha? Maradnál tanítani?
- Szeretnék nagyon, de
- Nincs de. Tanulj, akkor fölvesznek, tanulj, akkor elvégzed. De ne csak a könyvekből tanulj. Aztán ha végzel, beleülsz a székembe. Jaj ne bámulj már így. Utálom a protekciót, és nem is azért teszem. Hanem mert te vagy alkalmas arra a székre, nem könyvet fogsz tanítani, hanem azt, ami körül vesz. Az életet.
- De
- Mondom nincs de. Csak kérnék egy szívességet. Lehet?
- Igen.
- Ez a vidám sír itt, egy nagyon jó ember nyughelye. Szerette a családját, és az embereket, értük élt. Játszóteret épített, gyűjtést szervezett a gyerekkórháznak egy inkubátorra, sorolhatnám napnyugtáig. Autóbalesetben halt meg, vétlenül. A sors fintora, hogy ez a márványkuckós ölte meg. Igen itt a sövény túloldalán. Ez az ember nagyon jó barátom. Azt mondta, ha meghal, csak egy fakeresztet tegyenek a sírjára, mert az elkorhad.
- Ha meg lesz, aki emlékszik rám, úgyis faragnak újat. - mondta mindig nevetve. - Meg tulipánokat Gézám. Sok tulipánt ültessenek. De Andikának majd te mondd el, ha itt lesz az ideje.
- Hát nézd. Nekem pár évem van vissza, aztán legyűr a rák. Arra kérlek, hetente gyújts meg itt egy gyertyát a nevemben. Nekem nincs senkim, ezért kérlek téged. Ennyit kérek a székemért cserébe.

Özvegy Fillérné az udvaron tett-vett szép időben. Aztán elmosolyodott, mert ismerős ember állt meg a kapuban.
- Szervusz Géza! Hogy vagy?
- Mint egy ember! Szia Andika!
- Köszönöm a tulipánhagymákat. Végre kinyíltak. Gyönyörűek!
- Azok bizony!
- Iszol egy kávét?
- Erőset, egy cukorral.

Távoztában Emberes Géza még egyszer megcsodálta a tulipánokat. Azok csendben hajbókoltak a szélben, körülöttük csak úgy zsongott a sok poszméh. A tanár elmosolyodott, és lelkében megszólalt egy ismerős hang:
- Köszönöm, hogy elhoztál hozzájuk Gézám. Hazaértem!