Olvastam egyszer egy versben
A királyfi három bánatát.
Királyfi nem vagyok, királylány sem,
De nekem is van bánatom, saját.
Annyi év után magamba nézek,
S összegyűjtök, néhány bánatot,
Amit kamaszkorom rád rakott.
Nehéz idő volt, ketten maradtunk csupán,
Csak kezedbe kapaszkodhattam,
Mégis ellöktem, értetlen, sután.
Bocsásd meg a kamaszdacot,
Amikor némasággal jutalmaztad
A sós haragot, s úgy kellett a hangod,
Hogy porrá törtem a mázt,
Mit rám égetett a vágy,
Hogy szabaduljak,
Mert ablakomon dörömbölt a világ,
De korlátoltak elvárások,
ósdi, bigott reglamák.
Mennyi harcunk mart arcunkra
Keserves könnyeket,
Te nem mutattad, hogy fáj,
Én sem, pedig égetett.
Elmulasztott beszélgetésekkel
Volt terhes a nappalok-éjszakák puttonya,
Hogy vágytam, hogy megérts,
De nem jutottam közelebb soha.
A felnőttkor bölcsülő nyugalma,
Mint jótékony felejtőlepel
Ereszkedett a múltra,
S most, tükröt tartok elém,
Hogy lássalak,
Tudom, hogy ami fájt,
Abból semmi sem maradt.
Ami maradt, attól párás a szemem,
S elcsuklik a hangom,
Köszönöm, hogy elviselted a harcom,
hogy megtaláljam magam,
S repüljek, mint akinek szárnya van,
Hogy a keserű ránc,
amit véstek a csendek mosollyá simul,
ha szemed unokáidon pihen meg.
Köszönöm, hogy hagytad, hogy az legyek,
Ami nem lehettem volna Nélküled!
Köszönöm, hogy vagy,
Óvón gondoskodón nekem,
Köszönöm Neked az életem!