Gondolkodtál-e már azon, hogy miért színes az ég alja?
Nem, nem a Naptól, ahogy ezt a felnőttek állítják!
Hanem tudjátok, az úgy van, hogy mikor a Nap már szunnyadni készül, és nagyokat ásítozik, akkor tűnnek elő az Égfestők.
Most azt kérded, kik is azok az Égfestők? Például Te, aki ezt a történetet olvasod, és mindazok, akik elalvás előtt felpillantanak az égre.
Az aznapi mosolyokból, örömökből keverednek ki ezek a csodás színek.
Mielőtt ez a sok kis gyerek álomra hajtja fejét, még egy utolsó mosolyt küld a Nap felé. Az ezekből a kis mosolyokból áradó melegség színezi vörösre, narancsra, lilára az Ég alját, és a mesék színezik tovább.
Mikor a gyermekek elalszanak, nem véletlenül borul sötét az Égre. A mosolyok tovább élnek a naplementében, az álmok pedig egy-egy gyémántgömbben, a csillagokban foglalnak helyet, s onnan érkeznek a Földre.
Az egyik ilyen gömbben találtam ezt a mesét:
Egy régi ház nagy udvarán állt egy fa.
Egy nagy, magas fenyőfa, karjait ölelésre tárva..
A fenyőt sokan kerülték: komornak, mogorvának, távolságtartónak, olyan szúrósnak tartották. Nemigen szerettek vele barátkozni.
Pedig a fenyő lénye legmélyén nem ilyen volt.
A fenyő szép volt. Természetesen szép. Nem láthattál rajta egy oda nem illő részletet sem. A maga nemében volt gyönyörű.. A fenyők zöldek. Tudod, minek mondják a zöld színt? A Remény színének. Ez a fenyő is mélyzöld színben pompázott.
De amiről még nem beszéltünk; gyönyörű ruháját piszkosfehér foltok tarkították; az idők során a fenyő is vesztett reményteljességéből. Szerette volna, ha ezt megérti a sok ember, aki elsétál mellette.
Ágait, mint óriás-karokat tárta ölelésre, de senki nem állt meg.
Senki nem ment oda hozzá, hogy egy kis szeretetet adjon a vén fenyőnek.
Hát ezért estek foltok a gyönyörű gúnyán. Egy ága már teljesen kopottas-fehér volt…
Biztos láttál már idős embert fehér hajjal. Ezeknek a néniknek, bácsiknak a gondok festették hószínre tincseit. A mindennapi bajok, a hétköznapok apró-cseprő ügyei, és legfőképpen a magány.
A fa szerette volna minden örömét, szeretete melegségét megosztani másokkal, de a legtöbb ember csak a tüskéit látta, a szurkálódásait, és senki nem vette észre, mikor gyantakönnyeket hullatott magányában, amelyek a cserzett törzsön peregtek végig.
Éléskamráját csupán a mókusoknak és a madaraknak tudta megnyitni.
Az elemózsiát tobozokba zárta, így mutatta meg, hogy akinek igazán fontos volt, az közel kerülhetett hozzá, s hogy aki ad, annak önmagából kell adnia, még, ha az oly kevés is.
Egy nap két galamb szállt a fenyő egy ágára, s összeérintették fejüket.
Szerették egymást.
Ott, azon az ágon, ami azt hirdette: a fenyő milyen egyedül van. Ámde a galambpár is elrepült, szerelmesen kergették egymást a fuvallatokon csúszkálva.
A fenyő egyedül maradt. Ám ha jól megnézte az ember, láthatta; egy új kis zöld hajtás jelent meg az elfeledett, fakó ágon: a galambok akaratlanul is otthagytak a fának egy kis boldogságot. A fa titkon örült. Látott egy kis szeretetet.
Ettől kezdve ezt igyekezet hirdetni:
Szeresd akkor is a másikat, ha az olyanná változik, ami nektek nem megszokott, hogy mert neki akkor is szüksége van egy ölelésre, egy baráti szóra. Egy ölelés életet menthet. Egy ölelés világokat változtat meg.
Azt tudjátok-e, hogy a Nap miért süt? Azt már tudjátok, hogy a kisgyermekek mosolya fest olyan gyönyörű, mozgalmas színeket az égre, alkonyatkor. De azt is tudnotok kell, hogy nélkülük a Nap sem kelhet fel. Reggel, mikor kinyitják szemüket ezek a csöppségek, akkor az első, álmos mosolyaik adnak erőt a Napnak, hogy fel tudjon kelni.
Ezért, még egy utolsó kérésem van hozzád. Vigyázz kérlek a gyermekekre, adj Nekik örömet, hogy mosolyogni tudjanak, és ne törjön meg a világ körforgása. Amíg a gyermekek mosolyognak, a Nap is folytatni tudja útját. Érted? Nagy feladatod van, és bízom benned. Tudom, hogy belőled még nem veszett ki a szeretet, ezért tudod véghezvinni azt, amit mások nem.
A búcsúzó Nap még csókot dobott a vén fenyőnek. A Nap is mosolygott. Titkos szövetségre kelt a fenyővel: a vén fa segített a Napocskának; felnyitotta az emberek szemét, tudatta velük, milyen fontos az öröm, a mosoly, milyen fontosak a gyerekek az Élet örök körforgásában.
A Nap pedig meleget adott az öreg fenyőnek, jókat beszélgettek, így egyikük sem érezte már egyedül magát.

2007. III. 22.- V. 1.

A mesét crexcrex-szel együtt írtuk, köszönöm Neki. :)