Nyárközép volt. A fű zöldellt, a mezőn csodaszép virágok nyíltak, a patakok vígan csörgedeztek a medrükben. A nap éppen delelőre járt. A hőséget lanyha szellő enyhítette csupán, mely megrezgette a fák lombjait. A levegőben madárének úszott, ahogy az ifjú hímek próbálták felhívni magukra a nőstények figyelmét. A csapat lassan, a fáradtságtól elcsigázottan haladt. Régóta úton voltak már, és fogalmuk sem volt, merre is tartanak. Az ember, aki útbaigazította őket, nem tűnt túl megbízhatónak. Kedves, idős parasztbácsi volt, de valaha oly tökéletes emlékezetét elhomályosította az idő és a sok bor. Így utólag belegondolva túlontúl is segítőkész volt. Mintha más út nem is létezett volna. Nem törődtek túlságosan vele. Minden vágyuk az volt, hogy minél előbb hazajussanak. Ezt csak hajóval tudták megtenni, és az leghamarabb abból a félreeső halászfaluból indult. Így hát ezt az utat választották. Az erdő nyugtalan csendjét hirtelen egy húr pendülése zavarta meg. Gyakorlott harcosok voltak, de hagyták, hogy a fáradtság eltompítsa érzékeiket, ezért nem vették észre a veszélyt. A nyílvessző süvítése szelte a levegőt. Rapidnak éveknek tűnt, mire elérte őt. Ahogy a testébe fúródott jeges fájdalom járta át a tagjait. Körülnézve látta, amint társait lassan legyűrik az eddig az aljnövényzetben rejtőzködő rablók. Soha nem hitte volna, hogy ők így járhatnak. Annyi nagy csatát vívtak már meg együtt. Legyőzték az Északi-hegységben rejtőző trollt, megküzdöttek a Halál-völgyben tanyázó orkokkal. Kivették részüket a Keleti Vérháborúkból. Sőt!!! Első sorból nézhették végig Galan, a kegyetlenkedéseiről híres fekete sárkány halálát is. Nem ilyen véget érdemeltek volna. Egy méltó ellenfél ellen kellett volna alulmaradniuk és férfihoz méltó halált halniuk. Ehelyett egy szedett-vetett csürhe –kimerültségüket és a figyelmetlenségüket kihasználva- támadt rájuk lesből. Rapid már biztos volt benne, hogy az öregember, aki útbaigazította őket szép kis jutalékot kaphat azért, hogy errefelé irányítja az utazókat. Látta barátai haldoklását és meglepődöttségét hirtelen mindent elsöprő harag váltotta fel. Elöntötte a gyilkos indulat azok ellen, akik rájuk támadtak. A gazemberek megölték a barátait. Azokat a személyeket, akik vele örültek a fia születésénél, és vele sírtak felesége halálakor. Próbálta kizárni elméjéből a fájdalmat, amely gúsba kötötte a végtagjait. Tudta, hogy halála elkerülhetetlen, de legalább néhányat magával akart vinni barátai gyilkosaiból. Megpróbált felállni, de hirtelen minden eddiginél élesebb fájdalom hasított belé. Már nem is tudta volna megmondani, hogy pontosan hol ejtettek rajta újabb sebet. Lenézett és elszörnyedve konstatálta, hogy valaki leszúrta hátulról felnyársalva testét egy kardra. A penge szép lassan húzódott vissza, mintha ezzel a lassúsággal is kínozni akarná őt. Térdre esett. Tudta, hogy vérével együtt az élet is távozik belőle. Próbált küzdeni a ráboruló sötétség ellen, de az lassan elnyelte őt. Utolsó erejével felidézte magában a fia képét és még eszébe jutott, hogy a túlvilágon az istenek kegyelméből újra találkozhat barátaival és feleségével is. Halála pillanatában elrebegett egy imát és istenének ajánlotta lelkét.