Gyakran utazom buszon és ilyenkor el - elnézegetem az embereket. Nem csak szemből vagy profilból érdekes egy - egy fej, de hátulról is. Idősebb bácsikáknál látni az Idő által rávésett ráncokat, borostás arcot, megereszkedett bőrt mind - mind megannyi esettanulmány.
Jelzi, hogy kit hogyan gyűrt meg az élet, jelzi az elmúlt évek súlyát - nyomát akár az évgyűrűk a fában. Mások, és mégis egyek. Történelmükkel Ők írták hajdanvolt történelmünket. Ők voltak ott, amikor építeni, segíteni kellett az országot, de Ők voltak azok is, akik másik ország ellen vonulva "védték a hont".
Pátosz? Dicsőség?
Egyszerű emberek, munkások két deci fröccsel, pörkölttel, kis hivatalnokok
tintaszagú ingvédővel, orvosok, tanítók - cölöpök. Övék vagyunk.
Rájuk támaszkodott az ország, amikor úgy tűnt, hogy tartógerendái megroggyantak - és Ők helytálltak. Lehet, hogy életében ki ebben, ki abban veszített csatákat (meglehet).
Mégis az Ő kérges - sima simogató kezük volt az, ami a gondolatot tetté formálta.
Gyakran utazom buszon s el - elnézegetem az öregeket. Borostás, rozzant arc, ráncok a szem alatt, zakó kis szatyor - Ők / már - még? / egy másik viseletes világhoz tartoznak.
A múltunkhoz. A történelmünkhöz. Mint a kövek a ház falában, léteznek itt.
Szükség van rájuk, még ha "porosak" is, fonnyadt - szép arcuk nélkül nem lenne teljes a közösség képe.
Vigyázzunk rájuk!
Kb. 1998 májusa