- Mennyi az idő?
- Tíz perc múlva öt.
Tehát tíz percem van. - gondolta. Az esemény már többször elvonult előtte és mindig ugyanaz a kép : napsütötte, árnyas erdei út, néhány barát s amint az óra mutatója a 16: 50-et mutatja, az emberek lebomlanak, porrá omlanak szét ruhástul, mindenestől.
Ám ha az óramutatót visszatolják minden összeáll a régi módban ( visszaáll az eredeti - módban ) egészen a fenti időpontig. Nem, ez nem atomrobbanás, sehol a jellegzetes gomba alakú felhő, a tűzgömb. Itt minden idilli, madárfüttyös erdőben háromnegyed négy után öt perccel-ig. Mi ez? Mi lehet ez? - töprengett - S főként meddig tart s mi állítja meg?
S vajon rám miért nem hat? De nem volt ideje magába mélyedni. Az idő vészesen fogyott, már csak két perce volt hátra. Újra a mutatóhoz nyúlt hogy időt nyerjen, visszatolva a nagymutatót továbbgondolkodott: Lehetséges, hogy az idő múlása jelenik így meg?
Mi már sehol nem leszünk, de a természet újra meg újra ezer alakban kel életre - igen, ez lehet a magyarázat. De mi a megoldás? Hiszen az emberek is részei a világnak, az univerzumnak - Eszébe jutott egy dal : Kell lennie valahol valami feljegyzésnek Rólad, Valahol szerepelsz egy könyvben (...) Ujjlenyomatod valahol betonként marad meg
És az arcod látom minden utcán...
Igen, ez így lehet - gondolta - valahol már tudnak Rólad, rólam - éppúgy, mint egy színdarabban : kinek - kinek mikor jön el az ideje...
Erre utal, hogy az óramutató visszaállításával minden újrakezdődik... megelevenednek az emlékek. Egykorvolt emberek, barátok és ismerősök, életpillanatok elevenednek meg, kilépve a szűk tudatalatti hatalmából, hogy azután ugyanoda térjenek vissza. S ezért nem fog ki rajtunk az Idő. Mert az igaz, hogy két betonlap között előbb - utóbb kidugja fejét egy fűszál, de elmúlásával nem úgy semmisül meg, mint egy ember, kis élete hamar elenyészik, s ki emlékszik rá, de minket, engem, téged összeköt az emlékezet ragaszkodása.
Nyugodtan várta a 16: 50-et.
Az úton.

1998. május. 24