Aranka néni most is nehezen kászálódott ki ura mellől, ki még nagy testével akkor is ott szuszogott a hatalmas barna politúros faágyban, mikor a reggeli kávé már rég kifőtt és illata belepte a lakásuk. Otthonuk, ez a szoba-konyhás nedves falú luk évek óta bizonyult ideiglenes megoldásnak. A levegő nehéz volt, telve az emberi testek, ételek szagával. A sparhelten ott volt még a tegnapi krumplistészta, az asztalon bontott üveg savanyú, a tányérok, az evőeszközök és poharak. Amíg fájó izületeivel nehezen mozogva felöltözött, férje is felkelt és dörmögve kicsoszogott a konyhába, ahol lerogyott az asztal mellé s borostás állát vakargatva hátrasimította ősz haját és nagyot ásított.
Felesége kenyeret, töpörtyűt rakott az asztalra. Miután megreggeliztek, Miska bácsi kivitte a kukákat a kapu elé majd morogva nekiállt lépcsőházat takarítani.
Aranka néni ezalatt vette a kabátját, kilépett az utcára és sietve útnak indult.
Kinn fázósan húzta össze magán a kopott és viseltes ruhadarabot.
Sietve végighaladt a már megszokott útvonalon, ahol kirakatok bámultak rá nagy fényes üvegszemeikkel.
Különböző illatok csapták meg: füstölt hús és friss kenyér illata keveredett a gyalogosok dezodoraival.
Aranka néni nem volt feltűnő jelenség, így a lökdösődést is megszokta.
És megérkezett a munkahelyére, ami nem volt más, mint egy WC.
Igen, Aranka néni egy illemhelyen dolgozott, élete törött fehér csempék, műkő aljzat és két kopott, fehér hokedli társaságában telt, hipó- és vizeletszagban.
Az egyik hokedlin kikészítve a toalettpapír, mellette kék szegélyű tányér némi apróval, a másikon Ő ücsörgött fájós térdeit masszírozgatva időnként nagyot nyögve, sóhajtva. Volt néhány régi képes magazin, ami még elődje hagyott ott, egy régen elkezdett kötés, amely úgy tűnt, olyan, mint Pénelopé műve, soha nem akar elkészülődni.
A mosdó felett egy rossz tükör, kétes tisztaságú törölközővel, egy szappan - itt telt Aranka néni élete.
Ide járt le télen-nyáron, fagyban, napsütésben; ebben a mozdulatlan, steril világban dolgozott. Az emberek nemigen törődtek vele; legtöbbször még a visszajárót sem kérve adták oda a pénzt.
Az ügyfelek: a fiatalok-idősek, trehányok, vagy az elegáns, öltönyös-zakós férfiak netán a finoman sminkelt, ékszerezett hölgyek pedig csak jöttek-mentek.
Egy nap sötétöltönyös fiatal férfi rontott be kezében egy szál piros rózsával.
Lerakta a virágot, fizetett, majd gyorsan eltűnt egy fehér faajtó mögött. Néhány perc múlva vízzubogás, majd a retesz kattanása hallatszott, a férfi kilépett, kezet mosott majd elsietett otthagyva a rózsát s Aranka nénit, aki hiába nézett ki az utcára, a tömeg már el is nyelte.
Tekintgetett jobbra - balra, de azt az arcot nem látta, azt a parfümöt nem érezte. Arra még emlékezett, hogy 30-35 év körüli fiatalember volt, frissen borotvált arccal, sötét hajjal, de másra nem.
Visszaslattyogott a helyére, és hokedlijére lehuppanva nézni kezdte a rózsát.
Piros, alig kinyílt virág volt aranyszalaggal, celofánba kötve.
Rózsa... egyáltalán: virág.
Milyen régen kapott már bárkitől is virágot?
És nézte Őt a rózsa, a celofánon át.
Nézte az új helyét, ahová került a csillogó, furcsa szagú virágboltból vagy még előtte az üvegházból.
Amikor még a diszkrét fények között élt, úgy gondolta valami előkelő, finom hölgy kezébe kerül esetleg születésnapra, házassági évfordulóra, netán koszorúba - na de egy ilyen helyre...
Öreg, törődött - fáradt arcú nénike pöttyös nylon köpenyben, olcsó szemüvegben, félhomályban idegen zajok- a rózsa minden bizonnyal felhúzta volna az orrát, ha lett volna neki.
És Aranka néni újra figyelni kezdte.
Figyelte a vérvörös szirmokat, nézte a tüskés szárat, leste a leveleket.
A rózsa szerényen kezdett megnyílni. Amennyire rajta állt, próbált szelíden kipillantani a hegyes tüskék mögül.
És Aranka néni nézte meghatódottan, elfogódottan, meglepődötten, és csalódottan a növényt.
-A virágnak vízre van szüksége! - motyogta és egy régen ott álló üvegbe vizet töltve, beleállította a rózsát.
A virág kezdett magához térni.
Közben, ügyet sem vetve a rózsára újabb ügyfelek érkeztek.
Jöttek fiatalok, idősek, lányok-fiúk vegyesen; külföldiek is néhányan.
Jött egy német, egy angol és két japán turista: ők különösképp megcsodálták a virágot.
Mert valljuk be: egy hokedlin WC-papírok és némi apró mellett egy szál piros rózsa csakugyan furcsa, oda nem illő látvány.
Az árnyak lassan nyúlni kezdtek, az utcákon kigyúltak a fények.
Aranka néni is szedelőzködni kezdett.
Szegre akasztotta köpenyét, papucsa helyett - miután kinyújtóztatta fájós, bütykös és tyúkszemes lábait - visszahúzta régi, kitaposott cipőit, majd belebújt a kabátjába és épp indulni készült, amikor belépett az a fiatalember, aki a rózsát hozta.
-Bocsánat, nem hagytam itt egy virágot? - kérdezte.
-Egy rózsát?
-Igen, azt. Egy piros rózsát.
-De, de igen.- válaszolta Aranka néni sután. Vízbe tettem, nehogy elhervadjon.
-Köszönöm.
-Mikor itt hagyta, maga után akartam menni, de már sehol nem láttam.
Esetlen mozdulattal nyúlt a virágért, hogy visszaadja a fiatalembernek, s közben egy könnycsepp csillant meg a szemében, ami a virágra hullt.
Úgy csillogott, akár egy harmatcsepp.

2005. VII. 22.