A díszlet kész, pókhálófüggöny mögött a színészek állnak,
Minden csendbe süllyed, én is, ők is, csak rád várna.
Hiúságok fehér csontjaiból faragott páholyban a te helyed,
A mélység magasságából a neked írt darabot most nézheted!

A karmester legyint, sírnak a hegedűk keserves keserűn,
A függöny elporlad, s a színtér szürke, halovány fénybe merül.
Megkezdődik a színdarab, melyet én írtam, s csak neked szántam,
Kényelmesen ülsz? Élvezd, az előadást dőlj hátra bátran!

Első felvonás, angyalok égi serege a bíborárnyékú színen,
Üdvözítik urukat, a Halált, neki énekelnek oly híven.
Jeges léptű nimfák úsznak elő, lejtik megtört, légies táncuk,
Az angyalokat ölelve meghalnak, s felgyullad gyászi lángjuk.

Második felvonás, férfi lép elő, karján halott kedvese,
Arca fehér, szeme fakón dereng, de még így is ő a szerelme.
A sírba fekteti, s úgy dédelgeti, mint ha csak álomba merülne,
S nem a fájdalmasan szép Halál ölelésébe merülne.

Látom, tetszik az előadás! Ne takard el hát ártatlan szemed!
Hiába mennél, a bűntudat leláncol, hiába hadakozik kezed.
Hiába is kiabálsz, itt fogsz ülni, s végig fogod nézni,
Hogy a szívem véréből írt darab, történetét hogyan végzi.

Utolsó felvonás, csupasz a színpad, csak egy lány áll közepén,
Magányosan rád néz, de nem láthat fekete könnyei függönyén.
Vakon emeli kezét, ujjaival vádlón rád mutat,
Némán üvölti feléd a kínkeserves hazug múltat.

Az előadás véget ért. Most akár fel is állhatsz, el is mehetsz,
De megmozdulni nem tudsz, s a sorsod ellen semmit sem tehetsz.
Hazugságaidért én ezt az ajándékot adtam neked cserébe,
Bevégeztem, meghalok, de magammal viszlek a pokol legmélyére!