Itt vagyunk. Végre itt állunk, csak mi ketten,
Megszűnt létezni a rút világ ebben a percben.
Szólnék. Kiáltanék feléd, elmondanék neked mindent,
Hogy te zúztad össze álmaimat, amikben hittem.

Te voltál, i lelkembe a remény mérgét csepegtetted,
Naiv, gyermeki szívemet álnok módon te hitegetted.
Szinte látom is magam előtt, ahogyan rajtam jót nevetsz,
S beteg szenvedélyedet tüzelve nekem keresztbe tehetsz.

Gyűlöllek! De még sincs erőm megütni téged,
Mert ahogy nézlek, szívemben a sajnálat feléled.
Igen én szánlak, s talán még szeretlek is titkon,
Oly nagy bennem a káosz, hogy elviselni nem bírom!

Te vagy életem megrontója, s egyetlen édes álma,
Csak állok szerelmes gyűlölettel a megoldásra várva.
Érzem, ahogy az őrület fúriái lassan megkísértenek,
Behálózzák elmém, s én őrületemben rád nevetek.

Te is mosolyogsz, s mint ha éreznéd keserű sorsod,
Ólmos tekintettel hozzám lépsz, s karoddal átfonsz.
Úgy ölellek, mint ha sohasem akarnálak elengedni,
Úgy, mint ki megbocsát, s a rosszat el tudja feledni.

De nem tehetem, hisz ahhoz már túl rég szenvedek,
Addig nem nyugodhatok, muszáj, hogy elégtételt vegyek.
Semmit sem veszíthetek, hisz már régóta halott vagyok,
Lelkemért hiába küzdenek már ördögök és angyalok.

Szemedbe nézek, s valóra váltom dédelgetett álmom,
Szerelmes szenvedésemet könny ízű csókkal megváltom.
Csókollak lassan, s te, mint nyitott könyv olvasol bennem,
S tudom, te beletörődsz, hogy nekem ezt kell tennem.

Sírva, csókolva, szenvedélyesen ölelve magammal húzlak,
Ez az egy út van, itt kell véget vetnünk a múltnak.
Alattunk a Tartarosz izzó szakadékpokla vörösen tátong,
Ez az a szent hely, ahol véget ér évszázados átkunk.

Csak egy mozdulat, s egymásba fonódva zuhanunk a mélybe,
Együtt zuhanunk, s együtt égünk el a pokoli fényben.
Te voltál Ámor, a szerelem nagyhatalmú istene,
Én voltam a halál szerelmes angyal, és az ő végzete