Gyűlöllek! Úgy nézel rám, mint ha bármit is értenél,
Úgy teszel, mint ha vigyáznál rám, s velem törődnél,
De hazudsz! Még a hallgatásod is hazug, ahogy rám nézel,
Hamis bűntudattal állsz, s felém nyúlsz remegő, fehér kézzel.

De hiába emeled a kezed, mind hiába! A tükör rabja vagy,
S én gondoskodom róla, hogy örök időkre az is maradj!
Gyűlölőm, hogy mikor tükörbe nézek, a te fakó arcodat látom,
Végleg megszabadulni tőle, ez, amit akarok, ez, amire vágyom.

Mindenedet gyűlölöm, de a szemed, a szemed megőrjít engem,
Mert belenézek, s látok benne mindent, amit rosszul tettem.
Ott bújik meg minden hibám, s te titkolni őket nem akarod,
Csak nézel derengő tekintettel, elfeledni őket sohasem hagyod.

Szeretnélek összetörni, összezúzni, hogy árnyékod se maradjon,
Hogy örökre eltűnj, s az a tekintet végleg halott arcodra fagyjon.
Ó, ha tehetném, elfutnék messzire, egy tükörkép nélküli világba,
S elfelejtenék mindent, nem emlékeznék többé semmilyen hibámra.

Te az én tükörképem vagy, miért engem kínzol halálra hát,
Miért nem azokat, akik miatt elkövette azt a sok-sok hibát?
Gyűlöllek! Össze foglak törni abban a percben, mikor csak lehet,
Mikor már meguntam ezt a sivár, értelmetlen életemet!