Ma ismét itt egy 'Boldog nap' vége,
S ezrekkel a vállán fordult a mélybe.
A Föld mozog, s egyszer fent,
Felet fordulva másszor pedig lent.
Egy utolsó keringő csupán,
Álmunkban a Dunna-Bál vár bután.
Régi mese, szökik a lány,
Hercege várja a part túloldalán.
A jó győz a rossz felett,
S az öreg király is jót nevet.

De ki a fene cserélne értéket kacatra?
S azt majd sírban-sárban keresné kacagva?
Sorsunk gyűr, csavar, eltaszít,
Pallónk inog, rántgat, elhajít.
Repülünk a boldogsághoz, de a Föld magával repít,
A Dunna-bál napról-napra egyre jobban merít.
A zene, a tánc, minden olyan furcsa,
Várom a dalom, de nem szól már a nóta...
A boldogság dallama hallhatatlan lenne?
Vagy némán halt el mozdulatlan benne?

Megállok... szobámhoz értem...
Bemászok... négykézláb, térden...
Minden mindegy!!!
Becsukom az ajtót, végre nincs itt senki.
A Dunna-bálnak kezd végre vége lenni...
Egyedül vagyok, de már nem félek,
Isten úgyis tudja miért, s még meddig élek...
Elterveztem, elmegyek!!!
Nem vonz már e fergeteg.
Keringőjük halál-tánc,
Kín már csak az ezüst lánc.

A tükör tánca nem csábít,
Eddig bírtam, nem számít.
Hamis a tükör, hazudik,
Kívülről szép, de belülről romlik...
Csak állok az erkélyen, s nézem az eget,
A szomszéd ajtót, a csillagot, hogy nevet.
Sápadt mosolyát, az erjedt tájat,
A fekete falakat, a vér-színű fákat.
Hallgatom a szelet, mi lágyan ölel,
Csendesen várok, a nappal már közel...

A remény cseppen, s a csepp remeg
Látszólag, némán, boldogan Neked.
Más lett a táj, más már szó,
Halott a csók, kín csak a jó.
A szavak virága már más világ,
A szakadék szélén túl a másvilág.
Láttam fényt, borút, derűt,
S a szana-szép szivárvány a mélybe merült.

Kihunyt a fénye, alszanak a gyertyák,
Csak a Föld öleli két kézzel még át.
Nem siratja senki, Nekik fel sem tűnik,
Ők, kik a színeket maguk elől űzik.
Nem vágynak szépre, s hamu csak a jó,
Szívükről tépve omlik le a bók.
Szürkülő életünk fekete láncain
A szana-szét szivárvány temeti vágyait...