A kisfiú kinn ült a tengerparton, egy sziklán és a lemenő Nap fényében figyelte a sirályok röptét, hallgatta a partra csapódó hullámokat.
Az apukája halász volt, aki korán kelt - későn jött haza, emiatt ritkán találkoztak s keveset játszottak. A Nap fénye halványrózsaszínre színezte az eget, a felhőket s a szél is erősebben kezdett fújni. No nem nagyon, csak egy picit. A kisfiú nagyot sóhajtott s ezt meghallotta Töhötöm, a sirály.
Odarepült hozzá s mellételepedve ránézett a két kis gombszemével, azzal kérdezte, hogy mi a baj?
-Az idő- magyarázta a kisfiú. - Az, hogy apának meg anyának nincs ideje rám.
Mert mindig dolgoznak - tette hozzá szomorúan. - Nézem az órát, miként araszol a hosszú fekete mutató s hogyan eszi az idő testét?
S akkor már tudom, hogy apa hamarosan indul, aztán majd találkozunk... De most már haza kell mennem, anya vár. Vacsi, lefekvés, neki is sok a dolga. Ezzel lekászálódott a szikláról s óvatosan, nehogy megcsússzon, kimászott a partra majd elindult hazafelé.
A madár is megfordult és kecses szárnycsapásokkal elrepült régi barátja, Okker kutya háza felé. A kutyus fejét a mancsára fektetve hallgatta Töhötöm elbeszélését a kisfiúról és az időről, melyből oly kevés jutott a szüleinek. Kisebb vakkantások jelezték a figyelmes hallgatást, odafigyelést.
- Segítenünk kell - mondta végül.
- Igen, de hogyan? - kérdezte Töhötöm.
- Hát ugye itt van mindjárt a nappal és az éjszaka váltakozása. Erre mi szükség van? Ha mindig nappal lenne, sokkal többet játszhatnánk.
- És mikor aludnál? - kérdezte a madár. - Pihenésre is szükség van, ez alatt nősz olyan szép nagyra. Meg gondolj Uhu bácsira, aki éjjel vadászik.
- Ez igaz! A Nap és a Hold csak mutatják az órák múlását. Akkor én hiába ugattam a nagy égi vándort olyan sokat, az csak csendben világított és ment tovább a maga útján.
- És az évszakok, tavasz, nyár ősz, tél?
- Szerintem a termőföld miatt van. Annak is kell pihennie, nem?
- Hmm, de.-.. igazad van. Figyelj csak, mi lenne, ha beszélnénk a kisfiúval? Ő biztos jobban el tudja mondani, mi bántja, mintha mi itt csak töprengünk a saját szakállunkra.
- Rendben.
Ezzel útnak indultak megkeresni a kisfiút, akit hamarosan meg is találtak a házuk előtt üldögélve. Töhötöm odarepült a kerítéslécre, a kutyus pedig eléállt. A kisfiú felnézett majd szomorúan megszólalt:
-Megint nem érnek rám. Folyton rohannak, mindig sietnek, csak hogy mindenünk meglegyen, vagy hogy még több vagy más játékot kapjak.
Pedig nekem csak időre lenne szükségem, arra, hogy együtt legyünk... Idő, mindig ez az idő... Pillanatok egymásután... Mi az idő...? Hol lehet utolérni?
Ahogy üldögélt a padon egy szivárványszínű álomvirág nőtt fölébe, apró perc-manók kergetőztek körülötte s Ő hiába kapkodott, el nem érhette őket.
Az egyik megszólította:
-Minket el nem érhetsz, meg nem foghatsz. Ám a segítségedre tudunk lenni, ha helyesen élsz velünk.
-Mint egy folyó irányításánál?
-Pontosan - mondta a kis gömb, de már indulnia kellett, mert lejárt az ideje, amit a kisfiúval tölthetett.
Amikor a kisfiú felébredt, mosollyal az arcán nézett körül a jólismert tájon, a szeretett szikláin, a házakon, a madarakon...
Anya szobában már várta: Jól elmaradtál kisfiam, de legalább én is végeztem mára a munkámmal, apa is nemsokára itthon lesz. Vacsoráig van egy kis időnk, amit együtttölthetünk, s azt tesszük, amit szeretnél.
Jó lesz?
A kisfiú alig akart hinni a fülének s örömmel suttogta a választ:
-Igen anya, jó lesz.

2004 (IX. 13) X. 1. Székesfehérvár - XI. 20. Pécs