Én tudom, hogy szép szemed szerelmes sugára
Belehullik egyszer a fénytelen homályba,
S a szavak, miket suttogunk egymásnak titokban,
Porrá omlanak s lesznek vázak a sívó homokban,
Hogy voltunk s léteztünk, nem jelzi semmi más,
Mint megsárgult lapokon vers és vallomás
Vers és vallomás.

Vagyunk kóbor madarak, büszke és vad sasok,
Bércekről leomló, zúgó patakok,
Kik únva a nagy magányt, egymás felé szállnak,
A Másik tengerében csillagot találnak,
Kikben felbuzog titkos, égen túli forrás,
Szerelem-születés és örökös elmúlás,
Örök búcsúzás.

Most áthajlik rajtunk az együttlét varázsa,
Most kihajt a szívünkben világnak virága,
S a percek két karodban végtelenné válnak,
Tárulnak kapui meséknek, csodáknak,
Gyermek leszek újra, az égig növő virág,
Szép szemed sugarában igaz lesz a világ,
A szomorú világ.

De tudom: szép szemed szerelmes sugára
Belezuhan egyszer a fénytelen homályba.
Most gyermekek vagyunk, de elmúlnak az évek,
Por lepi el emlékét csóknak, ölelésnek,
Hogy éltünk s szerettünk, nem jelzi semmi más,
Mint megsárgult lapokon vers és vallomás,
Vers és vallomás.

De ha már nem leszünk s kihunynak a fények,
Emlékét sem őrzik már egy fiú s egy lány nevének,
Én hiszem, hogy mégsem volt mindez hiába:
Valamit beleoltottunk e szomorú világba,
Amerre jártunk, színesebbek a virágok,
Hol egymásra találtunk, szelídebbek az álmok,
Égig érnek az álmok.