Szervusz! Én a Névtelen vagyok. Köszönöm, hogy érdeklődsz irántam. Tudod, rossz egyedül, ebben az idegen és félelmetes Városban.
Tudod a nevem? Ha igen, mondd meg nekem is kérlek, hátha ráismerek magamra. Valahol, valamikor elvesztettem mindenemet. A múltból semmi sem maradt meg, csak ez a marcangoló hiányérzet. Névtelen vagyok, bár 33 nevem volt. Egyik sem az enyém teljesen, együtt mégis kiadták azt, hogy ki is vagyok. Most minden elveszett.
Valahol, valamikor. Mindig.
Nem untatlak? Ha igen, felejts el engem. Nem fogok megsértődni. Nyugodtan mondhatod: "mit akar ez a szerencsétlen Névtelen, nem érek rá vele foglalkozni." Annyian elfelejtettek már, és én annyi mindenkit elfelejtettem.
Nem ismersz, mondod. Én viszont ismerlek, bármily furcsának is találod. Sokszor elmentél mellettem az utcán, sokszor fordítottad el unottan a fejed, mikor megláttál. Próbálj meg emlékezni!
Százezer alakom van, nem vitás. Fel tudom venni mindennek és mindenkinek a ruháját. Ha kell, bohóc vagyok, vagy állampolgár, kisfiú, vagy üzletember, fiatal és öreg, gazdag és szegény, király és koldus. De ezek csak ruhák. Kérlek, ne felejtsd el!
Aki én vagyok, az teljesen más. Tényleg, ki is vagyok én? És ki vagy te, ismeretlenül is barátom? A két kérdés összefügg. Mondhatnám, a válasz rá egy és ugyanaz.
Egyszerű. De mégsem tudom a választ. Ha tudnám, akkor meg nem tudnám elmondani. Néma lenne a szám, bárhogy erőlködnék. Valamit sejtek, de nem több. Ez az én nagy tragédiám.
Járok a Város utcáin, nézem a siető embereket, a nevetőket és a sírókat, a szerelmeseket és az unottakat, a szépeket és a kevésbé szépeket. Nézem őket, köztük téged is, és belémdöbben, hogy én nem olyan vagyok, mint ők. Valami szörnyű idegenség szorítja össze a torkomat, hogy más vagyok, hogy idegen vagyok, hogy Névtelen vagyok. Hogy ez a Város nem az én városom, ez az ország nem az én országom, ez a világ nem az én hazám.
És még valami. Itt nemcsak én nem vagyok otthon. Itt az égvilágon senki sincs otthon. Csak én már rájöttem erre, a többi ember még nem.
Mondd, hol van az én igazi hazám? És neked? Nincs fontosabb dolog annál, hogy ez a kérdés megoldódjon.
A szobában, ahol lakom, hideg van. Hogy tudjad, most vastag láncokkal vagyok megbéklyózva. Ismeretlen a kínzóm, aki időnként bejön, szomorúan rámnéz és iszonyúan megver. Aztán kienged persze, hogy szórakozzak egy kicsit, elfelejtsem őt és a sivár szobát, ahol az ablakon rácsok vannak, és a rácson túl mindig éjszaka. Ilyenkor jól érzem magam, élvezem, hogy fiatal vagyok, hogy egészséges, és szép otthonos helynek tűnik a Város.
De újra és újra visszajutok a szobába, szomorúszemű kínzómhoz és százszorosan, ezerszeresen megbánom, hogy pár percig, vagy óráig jól éreztem magam. Előkerülnek a korbácsok, a tüzes vasak, a kötelek és a láncok. Szenvedek. Káromlom, becsmérlem, átkozom kínzómat. Ő hallgat. Én nem tudok elmenekülni.
Hol az én hazám, mondd? Hol az a hely, ahol nincs kínzókamra, hol nincs bűnhődés az örömök miatt?
Száz meg száz jelmezt felpróbáltam, száz meg száz nevet felvettem, ezer és ezer helyen jártam. Menekültem a Kínzó elől, de mindenütt megtalált. A legeldugottabb kis faluban is várt a kínzószobában.
Ha egyszer megtalálom majd a helyet, ahova valóban tartozom, amely az én igazi otthonom, a Kínzó elbocsájt engem és feloszlik a semmiben.
De addig oly rettenetesen nehéz ez az élet ebben az idegen világban! Nincs más választásom, már tudom, mint hogy megtaláljam azt az utat, mely végül egyszer hazavezet.
S az a hely nemcsak az én otthonom lesz.
A segítségedet kérem. Tudod a nevem, mely a tiéd is? Nekem, szegény Névtelennek se neve, se otthona. Legalább az egyikre rábukkannék már!
Ha közösen megtalálnánk azt a nevet, és azt az utat, többé nem lennénk idegenek egymásnak.
Segítesz?