A fiú elindult. Tudta, anélkül, hogy kívülről hallotta volna, hogy itt az idő. Ahhoz képest, hogy egész életében erre várt, erre az elindulásra, különösebben nem rendült meg. Úgy csukta be maga mögött az ajtót, mint mindig, mikor elindult hosszú, magányos sétáira a félelmes ég alatt. Néha volt mellette valaki egy lány, egy gyöngéd, puha lény, vagy egy kutya, csendben kocogva, végül is egyre megy de akkor is magányos volt. Tudta, amit más nem tudott, vagy nem mert tudni, látta, amit más nem látott, vagy nem mert látni, hogy csak egyetlen ember született és egyetlen ember halt meg az idők kezdete óta, széles e világon. Nincs más, csak ez az egy.

Azért néha, mikor éjjelente felnézett a csillagoktól szikrázó égre, eszébe jutottak azok, akiket oly nagyon szeretett, s akik - talán - szerették őt. A lányra, aki mellett ott állt kamaszkora viharos éveiben, ott állt, mikor gyermekből nővé érett, s aki talán megmaradt gyermeknek most is, s akinek kedves emléke oly sokat jelentett, a barátokra, kik szép lassan elmaradoztak mellőle, tört szívű édesanyjára, az Egyetlenre...fájdalmas, vagy szelíd álomképekként szálltak alá a messzi csillagokból az égbe néző fiúra.

De most ezek elmaradtak mögötte. Elindult, el, a városon keresztül, mely élte a maga mindennapi, nyüzsgő életét, s mely nem törődött azzal, hogy egy fiúnak el kellett indulnia…hisz jelentéktelen az eset. A fiú sem törődött a várossal, mely lassan elmaradt mögötte, zaja, zsivaja elhalkult a messzeségben. Metsző, hideg szél fújt, dermesztő, jeges szél. Nem hallattszott már más, mint vigasztalan sivítása, a parttalan hómezőkön át.

A fiú levetette télikabátját, melyet még édesanyjától kapott. Zajtalanul hullott a hóba. Ment, ment a fiú, lábnyomait a megeredő hóesés lepte el, de ő csak ment rendületlenül. Levetette pulóverét, majd az ingét, kibújt minden ruhájából. Már nem érezte a hideget, mely szinte abroncsba szorította sovány testét. Mezítelenül haladt a lebukó Nap irányába, hisz lassan az alkony félhomálya borult a tájra.

"Hát így kell elbúcsúznom" - mosolygott magában a fiú. "Így, ahogy megszülettem erre a világra" . Különösebben nem csodálkozott ezen. A misztériumnak ez is része volt, pontos, és kiszámított eleme.

S abban a pillanatban, mikor a Nap végleg lebukott a nyugati égbolton, megértett mindent. Megértette, hogy az idegen világ, melyben élt, az emberek, a lány, aki mellett ott állt kamaszkora viharos éveiben, s akinek kedves emléke oly sokat jelentett, a barátok, kik szép lassan elmaradoztak mellőle, tört szívű édesanyja, az Egyetlen, örömök és bánatok, a nyüzsgő város, a végtelen hómező, a dermesztő szél, a lebukó Nap, s végül önmaga: mindezek egy végtelen álomszínház szétfoszló díszletei, egy megfoghatatlan és nevetséges lét kísértetalakjai. Csak egy ember született és csak egy ember halt meg széles e világon.

S ahogy a képzeletbeli Nap hullt alá a képzeletbeli égbolton, úgy hullott térdre a fiú, belerogyva a hóba, elsüllyedve és elmerülve fehér állandótlanságában, hogy felébressze azt az egyet, azt az egyetlen embert, vagy Istent, vagy a Lét Mágusát, aki őt is álmodja végtelen idők óta, egy mozdulatlan pillanatban.