Semmi sem hasonlítható.
Ahogy a barnás lé a bútorra fröccsen
Véget ér valami
És nem kezdődik semmi új
Csak előkerül egy sarokba dobott,
Elrejtett, porlepte, megsárgult tény
Amire szánt szándékkal halmoztam
Minden, kevésbé fajsúlyos percet.
Hátha együttes erővel agyonnyomják
Mint undorodó kisgyermek a darazsat
De feljajdultam
Megcsípett, ahogy hozzáértem, és többé
Nem mozdulhattam a sarokból
Ott térdeltem a szilánkos poron
Meztelenebbül, mint valaha
Egy könnycsepp feszegette a gitár húrjait
És hangolta át
(Vagy csak én hallottam másképp, akkor az én fülembe
folyt az a csepp pokol)

Nézem az állandó falat a maga állandó repedéseivel
Nézem a darázs kifröccsent belsejét a bútorlapon
Nézem a káoszmintás bőrt az égen
Mindeközben magamat nézem
Keresztben álló szemekkel

Lekapok egy felhőt az égről és azt lengetem feléd
Irgalom, irgalom
Betűk csiklandoznak belülről
Elviselhetetlenül, pofátlanul és fáradhatatlanul
Motoszkálás
Már megint apró lábak kaparó hangja
Talpamra állok, felszisszenve, ahogy a szilánk arcot rajzol rá
Keresem a bőszítő hangot
Motoszkálás
Az irányába vágom teljes erőből az irodalomkönyvet
Csend lett
És a tetem pont itt jelölt szamárfüllel nekem
(darázsformájú könyvjelző - potroha elpattant)

"Megint megvertek, kirudaltak,
Megint nem vagyok senki,
Megint fogd meg a kezem,
Hívj, akarj megint
Másoktól elszeretni."

Talán így szaladsz majd karjaimba
Mikor magam előtt fűzöm össze őket
A fa rostjai beisszák a mérget
Aki látja, erősödik, aki érinti, gyengébb lesz
Minden nappal egy darázsderéknyit
Minden sarokban egy kis gyertya
próbálja kifüstölni az oda nem illő perceket
Hangokat, képeket, de nem látok a füsttől
Átkozott idegen tömjén
Rosszabb, mint a mérged talán
De melyik őrjít meg hamarabb...?
Ha elpárologsz, vagy
Felém nyújtod újra számon őrzött mosolyodat?

2007 04 14