Második rész: Félelem, az ismeretlentől.

(2004. október 15.
- Jó reggelt nővérke! Szilvia jól viselte magát?
- Jó reggelt fő orvos úr! Igen, éjjel igen, de hajnalban… Itt a hangszalag. – válaszolta a nővér. A fő orvos meghallgatta a felvételt. A lány sikoltozásától kir5ázta a hideg. „a szemei!”- ezt ismételte vagy tízszer. Kopogtak az ajtón, ismét a nővér volt az. Átadta Szilvia naplóját. A doki belemerült, táguló szemekkel olvasta.
- Nővérke! Szilvia felébredt az éjjel?
- Nem.
- Ki sem ment sehová?
- Nem.
- Ma Szilvia haza mehet. A szüleinek adják oda a gyógyszereit, s hétfőn jöjjön vissza a lány! Ja, és a Naplóját is vigye magával!- Aztán magában ezt mormogta: - Mégis képes lenne rá? Nem! Ez hihetetlen! )

„2004. október 15.
Kedves Naplóm! 
De jó is! Ma délután haza mehetek! Csak ezt jegyeztem le! Olyan jó! Anya, apa, öcsi, hugi! Jaj láttam a kartonom. Majd leesett az állam! Diagnózisként (de hülye szó) ez állt rajta: Személyiség zavar! Dühöngés! Agresszió! Hallucináció! Alvászavar – no jó, azt aláírom, de a többi, az felháborító! Sokat festek és többnyire egyedül vagyok, a festményeim és én. Ok. Ez esetleg depresszióra való hajlam. Talán. De a többi!? Még jó, hogy nem valami füves- halusnak néznek.. vagy skizónak…  
Mit össze nem hordanak rólam. Anyu vajon tudja? Állítom a fő doki fazon kiadja a Naplóm, és milliomos lesz! 
Mindjárt indulhatok is haza!”

„2004. október 15.
Kedves Naplóm!
Hazaértem.  Csodálatos napom volt. 
Rántott hús, krumpli saláta.  Voltunk sétálni is. Fürdök, aztán lefekszem aludni. Ja, és nem veszek be egy tablettát sem. Azok nélkül alszom majd. ”

„2004. október 17.
Kedves Naplóm!
Nagyon jól aludtam. Pirulák nélkül is ment! Nyugodt álmom volt. Mégsem vagyok alvászavaros? Ritka szép napom megint, boldog felszabadult percek. Így kéne lennie mindig.”

„2004. október. 17.
Kedves Naplóm!
… megint eljött Tashan, a kék szemű. Kissé félek tőle. Éjjel felültem az ágyamban, öcsi és hugi nyugodtan aludtak, velem ellentétben.
„-Szilvia!”- szólított a mély hang.
-Miért jöttél vissza? S miért tűntél el a múltkor?- kérdeztem.
„-Szilvia, figyelemre méltó vagy. Van benned valami, valami ősi, ami gyönyörű, vonzó. Talán csábító.”
- De én ne, vonzhatlak Téged!- szakítottam félbe eszmefuttatását - Te anyagtalan vagy, én pedig anyag, és Ő azt mondta…
„- Hazudott! Vagyis Sahni Mester nem mondta el a teljes igazságot. Mindenkinek van lelke s te segíthetnél nekem!”
- De én még…
„- Kérlek!”
-Én még, oly keveset tudok!
„- Nekem pont elég. Ami neked oly kevés, az másnak rengeteg volna. Hatalmas vagy!”
-De…
Hiába beszéltünk szinte egymás szavába vágva, egy pillanat alatt eltűnt. Először úgy hagyott ott, hogy féltem tőle. Aztán meg most az ismeretlensége riaszt. ’Soha ne menj el senkivel, ne hagyd el senkivel a tested soha. Ígérd meg!’- száguldott körbe az agyamba ez a régi tanítása a Mesternek. De miért pont ez? Rengeteget tanultam Tőle, s lám, csak gondolnom kellett rá, s már meg is jelent.
„- Szerintem kerüld!”- szólt bársonyos meleg hangján.
-Elment, de tartok Tőle. Félek, mert nem ismerem. Félek.
„- Jól teszed.”- nézett rám a fekete szemeivel, amely mindig olyan jóságos lángot gyújt bennem. Mellette érzem, hogy jó vagyok. Mindig is jó akartam lenni, de a gyerekek az oviban, a suliban mind féltek tőlem.
„- Tudom Szilvia”- vágta keresztül szavaival a gondolatom.
-De hiszen meg sem szólaltam.
„-Olvasok a gondolataidban.”
- De jó neked!
„- Gyere, megtanítalak.”
Mélyen a szemembe nézett. Éreztem a melegét. Azt mondta, az a lényeg, hogy magamévá váljon a tekintete, a rezgését szívjam be, érezzem magamban Őt, és koncentráljak arra, hogy én Ő vagyok.
Követtem utasításait. Nagyon- nagyon lassan megéreztem mire gondolt. Féltést éreztem – félt engem, s meg próbál óvni a Sötéttől.
-Miért?- kérdeztem halkan Tőle - Miért féltesz? És mi az a Sötét?
Ő azt felelte van Jó és Rossz oldal. Valóban, mesélt Ártókról, az ellenük küzdő Harcosokról, Ők a Jók. És vannak még a Talányok , akik se nem Jók, se nem Rosszak. Mint a fantasztikus filmekben, erővel és energiával harcolnak. Vicces, de én elhiszem.
Sahni megdicsért. Újra megkérdeztem mitől félt, s mi az a Sötét, mire csak ennyit válaszolt:
„- Most mennem kell.”
-Mi az a Sötét?- kérdeztem erőszakosan- Mi az a Sötét?
„- Remélem sose tudod meg. Ha mégis, a lelkem árán is megóvlak!”
- Sahni! Sahni! Sahni…
De ő már nem felelt, egyedül maradtam az éj fényeivel s árnyaival. Magányosan csenben.
Lehet ez a depresszióra való hajlam? Meg sem kérdeztem ismeri e Tashant, mert Ő Sahnit igen…
Depressziós hajlam? No, de a hallucináció? A dühöngés? A személyiség zavar? …
A hallucináció? Tényleg! Hallucinálok?”

(Folytatás következik…)