Kőkeresztek és márványfejfák
Őrzik a csendbe zárt időt,
Perc, óra, év, egyre megy már,
Mióta nincs utána, csak azelőtt.

Apám nyolcvanegy éves lenne,
Ötvenhárom volt, mikor elhagyott.
Fájdalommal, kínnal zuhant a csendbe,
Fejfáján a betű rég megkopott.

Állok a sírnál a hóesésben,
S az elveszett napot keresem,
Gyerekként ismert, és nem tudja,
Hogy unokáit nevelem.

Tekintetét szememben őrzöm,
A nevetőst, cinkos mosolyát,
Biztató hangját..., korholását,
Ahogy, ha késtem, hazavárt.

Virágom letettem.
Hiányunkat is hó lepi.
Anyám puha kezét érzem tenyeremben,
Úgy elmondanám neki …

Máskor oly vidám szemében
Bánata ragyog.
De hallgatok ..., nem sírok.
Könnyem megfagyott.

2006. február 25.