Zakatolt a hajnal, miként elérte a horizont sötétjét a nap,
Sikoltott a fény, ahogy a sötétbe vájta fegyverét,
Majd ismét sújtani készült a szörnyű penge,
De ekkor megálljt parancsolt a végtelenben szunnyadó gonoszság.

Örök sötét borult a mezőkre, a világ jajveszékelve égette önmagát,
A hegyek morajló hangjukkal tudatták a vég közelettét.
Majd csend lett, üresség tátongott a lét felett,
Az élet eltűnt....lebegett.

Könnyes szemekkel látta meg a gyermek a végtelent,
Törmelékként zuhant a földre szemének szülöttje,
Majd összetört, szilánkjaira esett,
S törött könnyei a lábai előtt hevertek.

Csillag hangok, a roppant mélység előtt álltunk,
Kezünkben a csend csókjait melengettünk,
Miközben megfáradt szemeink előtt lepergett a lét,
Csukva maradtak, s a hangok sorra eltűntek.

Törött könnyek a végtelenben, oly szárazak,
A földbe nem terem már a szó, az akarat,
A csillagok alatt elhullt a remény,
A végtelen előtt álltam az éjjelen én.