Temetetlen, alvatag foltok a végtelenben, letűnő napkorong remegése,
Óhaj, kéjvágy, talány, és minden-minden a világ végezetéig.
Hangok sokasága mély örömlüktetés, hangos ősi sírbolt, éji lebegés,
Tárnák, apró emlékek, mély vég gödrök, és a szomorúság...

Sziklaszirmai a vágynak, mogorva akarata a magánynak,
Tettek melyen mit sem számítanak már...
Minden megszűnik mikor, megszületik, a halál.

Minden-minden a végtelenben,
Minden-minden a lelkemben,
Haldokló angyalaim, elszálltak oda,
Hol tovatűnt életük, a vágy hona.

Fagypont alatt a lét remeg, mint szakadt könyörület hang sóhaja,
Fekete vásznakon száll tova az átkozott vég óhaja.
Mert a feledés a felszínen tombol, míg a megnyugvás a föld alá temet,
A vihar előtti csendben nincs más remény már, csak az angyali szemek.

Minden halott, minden élettelen,
Minden-minden, mi már lényegtelen,
Minden pihen, a vég ajtaját tárja,
Minden-minden eltűnt a homályba.