Az éji hóesésben mit lát az, ki mécslángját szorítja?
Magához láncolja a fényt, de határai gyengének látszanak.
És mit lát, ha lángja kialszik végleg?
Átkerül hozzánk, a világ ezen reszketésébe.

Meg annyi meg annyi ártatlanság, a ködfátyolon túli világ,
Halk imák oltalma alatti szomorúság, és az ébredés,
A szorongó órák, a magányos reszketés,
Tépett szárnyú fényáradat, és a feledés.

Pillantások a valótlanság alvatag lélek szakadékaiban,
Hallgatni a morajlás bús sóhaját,
Remegni a csillagtalan éj leple alatt a sötétben,
Elfeledve minden álmot, a vég ajándékai között.

Temetve a mámort, az éveket,
Dúdolni a halotti éneket,
Végszavakat üvöltve az ébredő hajnal arcába,
Angyalaim eltűntek a lüktetés álmába.