Olykor-olykor még hallom hangját, morajlik fülembe testének sötétje,
Álmaiba látok, feketén fölé hajol a maroknyi por alak,
Alábukik, majd felébred újra, virul még, de kialszik ő is,
Fekete lepelbe öltözik, majd nem látjuk többé,
Rettegve, fagyosan siratjuk véges ajándékát.

Ó akkor, hogy is van ez?
Temetik a réginek ítélt dolgokat, hogy helyet adjanak a mának?
A visszafelé pergő maradék percek miért számítanak már?
A fény, a nap, és a sötét, kinek kell ez már?
Elbújva vakultan önnön-marcangolásként élünk legbelül,
Félünk, hogy a végítélet közelsége éget már,
Minden éjjelen ezzel alszunk, minden reggelen ébredve rettegünk,
Ismét egy nap, múlván az éjjelünk, remény fosztott hallgatás.

És most,
Ismét tél van, vége egy évnek, de lelkünkben már csak percek vannak hátra,
Vár még a test, de a lélek már keresi belőle a kiutat,
A szív is vad ritmusba kezd, a szem meredten néz,
A homlok porba borul, majd lezuhan a kéz,
A könnyek összefutnak, a sóhaj magára marad,
Ennyi hát.
Vége szakad.