Mindenképpen csalódni, veszni akartál. Belém önző - hamis érzelmeket tápláltál. A tisztaságot félredobva kegyetlen-véres játékot űztél.
Szerettél és szeretted a kényszeres félelmet, a veszteség mámorító csókját, mely mögött eltörpült az érzelem.
Vágtató lovakkal, csattogó ollókkal újraalkotni nehéz. De ki az, aki képes elfojtani valódi énjét, megfojtani a kedvest, mesterségesen koholt személyiségeken keresztül? Mindenen áttaposva hajkurászni a fájdalmat-ami akkor jó és hiteles, ha magából fakad. Nem kevésbé felhasználva mozgatóerőként, eldobva az értékét.
Bűn és bűnhődés, ez élteti a művészlelkeket. Értem cselekedeted képletét, de természetét elítélem.
Őszintetlenség az őszinteségben.
Káprázat, mely nem múlik magától. Keserves a lét, eszköz szerepében, csodálatos a múzsa öltözékében. Fullasztó döbbenet kúszik a szívembe, nem vagy az, akinek megismertelek, akár újra is festhetlek!
Szerettem a barátságod, de ezek után, kérdések hada, ami motivál. Lüktetve ordítják a bizonytalanságot, mi az, amit igaz értéknek titulálhatok? Eldobva a pillanatnyi fájdalom köntösét észlelem indítékaid. Mégis lesulykol és csámcsog bennem a gondolat :minden csak hazugságból fakadt.
Megváltónak hitt szereteted a terhemre lett, direktből kicsikart negatívumok. Sajnálom, hogy helyetted sajnálom, de szörnyű a tudat: áltattad és becsaptad magad ezzel együtt pollyt is, kényszeredett helyzetből valós nem születik.
Kattogok és mardos a kín, féltem emléked.
Megértelek és még mindig kedvellek. Tisztelem benned a fájdalommal való végtelen harcot, bánom a sok szomorú pillanatot. Ziláló az idő, önként szenvedő úrfi temérdek állarcot ne húzz! Kár hogy nem úgy ismertelek meg aki vagy. A fehér lovas hercegséged csupán csak káprázat. Tisztának hitt röpke boldogságomat a halál éltette, de legalább neked megérte! A szomorúság egy fehér vásznon lebegő kocka. Kérve-kérted, megelégelted?