Első Rész: Félelem, a félelemtől

(Zárójelentés:
2004. október. 14.
Budapest, Országos Elme Gyógy Intézet - Zárt osztály
Neve: Nagy- Szabó Szilvia
Neme: Nő
Életkora: 17 év
Diagnózis:
Személyiség zavar, alvási rendellenesség, szabálytalan időközönkénti dühöngés, agresszió, hallucináció, depressziós hajlam.

Beavatkozás: A beteg 10 nap (240 óra) alvás nélküli állapot miatt szállították intézményünkbe. Elmondása szerint "test nélkül" pihen. Megfelelő mennyiségű nyugtató és altató adagolása mellett, kielégítő állapotban átadtuk a rehabilitációs osztályunkra, további alvászavar vizsgálat céljából.
Status: javuló állapot.)

2004. október 15.
Kedves Naplóm!
Azt mondta a fő doki, hogy mindent jegyezzek le mindent, mert csak így tud segíteni nekem. Nagyon kedves ember, bár nem értem miért nem mehetek még haza, pedig otthon jobb lenne, mint itt a kórteremben. A ronda PVC függöny, a csempék, a falak és bútorok között S persze mind fehér. Minden fehér! Fertőtlenítőszagúan fehér! És ráadásul itt mindenki dinka!
Szóval leírom, hogy mi történt. Pontosan mi történt múlt éjjel:
Aludtam, az altatóknak köszönhetően, de aztán felébredtem. A WC-re mentem, aztán a főzőkonyhába. Megfoghatatlan, nyugtalanító érzés kerített hatalmába: mintha nem lennék egyedül. De nem a megszokott lény, a Mester jelenléte lebegett körülöttem. Valaki más volt, és zavart kissé. Mindenestre nem ismeretlen érzés volt. Miért? Nem tudom.
Olyan kusza lett minden egy percre: soha át nem élt események, soha nem ismert arcok sereglettek fel bennem. Egy alak, egy arc, egy mosoly, egy villogó kék szem, s mintha nem is én lennék én. Szomjas lettem, kiszáradt ajkamhoz emeltem a poharam..
- Szilvia... Szilvia... Szilvia...- veszett a távolba egy idegen hang szólítása. Megborzongtam hallatán. Szinte remegtem.
- Te vagy az?- kérdeztem elfúló hangon- Te vagy az, Sahni,
Tudtam, hogy nem Ő az, hiszen Őt száz akár ezer közül is megismerném. Bár tudtam, hogy nem Ő az, mégis reméltem
-Szilvia! Szilvia!- a mély hang tovább szólított, a földbe gyökerezett a lábam, torkomban vert a szívem. Leejtettem a poharam, jéggé hűlt kezeimből.
- A hideg kéz, a hatalom jele, Szilvia!- szólt újra. Kivert a hideg verejték. Reszkedtem. A hideg levegőbe őrjöngve kérdeztem:
-Ki vagy? Te vagy az, Sahni? Ne bolondozz! Már nem vicces!
- Félsz? Ne félj! Nem bántalak, Drágám! felelt szokatlan mély hangján, hátamon hideg borzongás futott végig - Tashan vagyok.
Minden bátorságom összeszedtem, de már alig álltam a lábamon. Ismerős érzés és hang, de egy ember, akár gyerekkel, rád köszön, s te vissza. Nem is tudod honnan ismered. Utána fordulsz, és HUSS ! Eltűnt. Nem volt hová tűnnie. S te érzed, hogy ez nem normális dolog Szóval most sem eshetsz pánikba, Szilvia! miért? honnan? Nem tudom. Nem lehet ezt elmagyarázni: Veled szemben jön az utcám - Bíztattam magam.
- Ne félj! Tudom, hogy félsz. Ne tedd!- szólt, mintha tudná mire gondolok.
Erőt vettem magamon rá akartam nézni, de nem mertem.
- Mit keresel itt?
- Téged.
- Honnan jöttél?
- Ne kérdezd.
- Mit akarsz?- mindent meg akartam tudni.
- Eltévedtem. Idevonzottál. Nem tudok tőled szabadulni. Van benned valami, valami ősi- hangzott, mintha meg akart volna győzni, de nem véltem őszintének szavait.
Ekkor ránéztem. A szeme zárva volt- hazudik! Rám sem nézett- hazudik! Jól láttam Őt: magas alak, markáns férfi arc. Amolyan szőke hatású. Német típus. Mennyire más, mint Sahni!
Inkább már kíváncsi voltam, mint ijedt.
-Mikor veszítetted el a tested?- kérdeztem
- Talán egy vagy két éve nem tudom de.. azóta is figyellek, a szemeid. Gyönyörű- és ekkor rám nézett. Egészen a szemembe. Mintha tőr hasított volna szemembe tekintete helyett! Fájt! Felsikoltottam.
- Ne tedd! Ne!!!!- üvöltötte mély hangján. Sírva néztem körbe. Eltűnt.
-A szemei! A szemei! A szemei!
Ennyi történt éjjel. Reggel, amikor felébredtem állítólag kiabáltam. Szurit kaptam. Megnyugodtam. De nem értem. Azok a szemek. Félelmetesen kékek. Szinte fehérek. Félek. Félek tőle.

(Folytatás következik)