Forduló világban,
Ahol hangyák betonoznak:
Röpködő bizalmak fonnyadoznak.
Ott láttalak meg!
Elővetted foltos-szennyes lényed.
A véres kezű postás lények,
Kaparássza az emléket!
Csorog szárad - csorog-támad,
Tapad-tapad.
Véres kéznyomok utánad.
Sóvárogva jutottam,
De tétován-bután megtorpantam:
Valóst láttam és meghalt a múlt,
Eltűnt egy értékes lét?
Menekülve ziláltam,
Kiabáltam az igazamért.
Aljas vagy!
Rettentően
Sz-á-n-a-l-m-a-s-!
Megfojtod emléked,
És téped-téped.
Könyörgő szemedben
A mesterség csillan.
Elvakultság bajlóslóan villan,
Rettegj!
A leolvasott véleményektől,
Bizalmat ne remélj a tükörképedtől!
Szánalomba csomagolt valaha érzett,
Szeretet.
Szereted ahogy széthullik életed.
És önzőséged határozottsága rettentő!
A buzgón kialakított világ feledhető.
Nem tudom, hogy sajnáljalak,
Vagy taszítsalak- nem hittem.
Kiváltképp színész alkat vagy!
Őrült játékod terméke nem hozzád illő,
Kényszeredett érzelmek: veszve kellő!
Hányingerem van,
Elleptek a hangyák!
Gyomromból fellázadnak,
Már nem betonoznak!
Elszabadul a kárhozat,
És csípnek- rágnak marcangolnak.
Gondolkodás helyett harcolnak.
Nincs értelme ellenkezni:
Pusztításuk kevésbé fáj.
Hazugságaid mellett,
Inkább ők gyötörjenek,
Mint a múlt kínos magyarázatai.
Vedd észre,
Nem kellemetes, hogy gyalázol!
Pedig nem érdemlem meg!
Bárgyún szőtt képzetek: tőled
Rosszat nem remélhetek.
És ledől a szobor,
Apró törmelékek gurulnak,
Kikiáltom: undorító hogy hazug vagy!