A Csillagistennek nincsen világa,
hazája, háza, földje, - álma van,
mely többet ér oly végtelen világnál,
hol csillag, lélek mind csillagtalan.

Az életek - pillanat-kártyavárak -
ha dőlnek is, az álom megmarad,
az álmok Álma, melyben csak varázslat:
szabad szépség, kedves tündérszavak.

Ó, Csillagisten, s egyetlen Varázslat
hamis egek, s hamis földek között!
Álomlélekkel menekülő Isten,
hány szívben vagy most, drága üldözött?!

Én Álmod élem: életem az Álmod.
Gyors vizek futnak, tűnik a való,
felzeng a zöld, s a kéken fénymadár-dal
csillagzik át, gyógyítón altató.

Kik játszanak gőgarany-csillagokkal,
népeket visznek új poklokba át.
Mi látjuk ezt, túl álmaink határán,
s azt is mennyire vak még a világ!

Ó, Csillagisten! Álmunkban tavasz már,
s hársvirágoktól édesebb a lég, -
de eljuthat a Szívek Tavaszáig
e hűtlen, gyarló, bús emberiség?

Ne válaszolj! Nem kell a bizonyosság,
mely megrendítőn sötét is lehet.
Az Álom kell, amelyben felragyognak
örömpezsgés-felszínnel tengerek,

ahol pirosat csókol rá a nyárnak
gyümölcseire egy új végtelen,
s felszikráztatja csillagkoronádat
időtlen széppel ékes szerelem,

ahol az isten emberséges ember,
s az embereknek nem kell próba, csak
az értelem, hogy minden pillanatban
a Lélek kell, mely tiszta és szabad.