Ki gondolta volna,
hogy valamikor csókollak majd kart kar öltve, összebújva.
S mikor épp csak elmentél tőlem,
máris érzem, hogy elég volt hiányodból bőven.

Szeretem ahogy ölelsz és szeretgetsz,
szeretem, hogy tudod, hogy a szomorúságomból ezzel megmenthetsz.
Egyszerre lettél mentsvár és a boldogság,
és ha valaki azt állítaná h nem élvezem az hazugság.

Boldoggá teszel,
hogy róllam soha meg nem feledkezel.
Bárhol jársz mindig Veled vagyok,
hisz a gondolatodban élek mert ezt akarod.

Nem bárom, sőt inkább kívánom.
Hogy egy nap én is azt mondhassam: igen őt imádom.
S napról napra boldogabbak legyünk,
egymás szívébe örökre vésve legyen nevünk.