Mert megkértél barátném, hogy írjak szépeket,
elkezdem a sort és meglehet
nem lesz benne vajhmi köszönet.
Azért megpróbálom, hátha sikerrel kergetek
egy Hold lovat, mit Dodi barátom
örökérvényű versében emleget.

Miről írjak Néked, hogy örömöd leld benne,
búvó patakot, mely előtt a világ mocska rejtve lenne,
de előtőr egyszer és kimos majd minden szennyet,
melyet az emberek elkövettek,
majd csillapodva kis tavat farag,
melybe arcom mosom álmos hallgatag.

Írjak tavaszt, telet, őszt, vagy nyarat talán,
mézédes hajnalt, árnyas ámor ligetet,
hol a szerelem egyszer szemembe nevetett,
aztán ellibbent tova és azóta keresem,
elszáradt földön, mélytűzű égen,
mérges tenger alján, hófödte hideg vidéken.

Írjak sírva vígadó vén diákot,
Ki feléd integet egy pesti szobából,
Ki nem tudja ma már, mit egykoron imádott,
Ki már nem kér, nem sír és nem vádol,
Ki már nem meri megváltani a világot,
Ki örül, ha ki tud menni magától.