gyáva féregként bújkálok a valóság elől
nyálkás testem befeketült keseredett lelkemtől
szégyen fedi minden gondolatom
vakon elnyomott a szánalmas fájdalom
vérző kezekkel kaparom börtönöm falát
de hisz tudod senki sem vár rád odaát
a csodaszál oly rég elégett
s nyomasztó üresség kínoz helyette téged
bár újra ölelne a hamis érzelem
helyette emlékek bugyognak üresen
hol vagy, merre, s miért nem itt?
tizenheten marcangoljátok megtört életünk
vasvillára szúrva élettelen fejünk
késeket dobálva az érzések helyére
érzéketlen szolgaként remegtek kiégve