feketén mosolyogó arcán fehér hab csordul
sosem tudta milyen az, ha szürkén gondolkozol
két véglet közt tébolyodottan lépkedve
a sötét erdőben már oly rég elveszve
a csodaszálat megragadva szaladt előre
belebukva egy óriási kőbe
szakadékba zuhant vérző, hideg testét kések marják
földrögök kehelybe zárt lelkét óvják
meredten, rémülve remeg egyedül
riadt álom halkan kergeti míg beleőrül
lopott, édes csókja vérzik
nyitott szemmel, mélyen alszik