Nagyon belelendültél, Ildy!
Vajon tudsz-e te is verset írni?
Vagy csak mások álmain gyönyörködsz,
Irígy, sóvár vágyak között gyötrődsz,
Hogy jó volna ha a csalfa múzsa,
Egy pillanatra költővé koszorúzva,
Áldó csókot lehelne homlokodra,
Hogy amit érzel, újra, meg újra,
Rímes sorokba formálhassa tollad,
Hogy elmondhasd, ki vagy, miért vagy,
Hogy amit érzel, más is érezze,
Hogy övék is lehessen egy szerelmes este,
Vagy a fájdalom, amit akkor érzel,
Ha haragban vagy a résszel, vagy egésszel,
Ha csöndjeid, vagy hangos kiáltásod,
Nem rázzák meg a rideg világot,
Ha nem fénylik fel a múló pillanat, vagy
Ha boldog vagy, magadban, magad.
Szóval írsz-e nekünk te is verseket?
Vagy csak más lelkével vidítod lelkedet?
Mert, ha akár csak egy pillanatra,
Kalliopé felkérne egy rímes kalandra,
Vagy Erato vezetné éppen kezed,
Hogy megírd; ki az, aki szívből szeret,
Vagy Polyhymnia igézne meg,
Mikor csodálnád a szent természetet,
Kérlek, ne szégyeld, ne emészd magad,
Várnánk, és szeretnénk kedves soraidat,
Így hát várom, remélem válaszod,
Hogy beállsz közénk, és velünk folytatod,
E kedves, szép, nehéz, csalfa mesterséget,
És újabb papnőt nyer, a szent, dicső költészet!