Kisgyerekként, nem volna ily nehéz
köszöntenélek így;ím a székre állok,
s nagyot kiáltanék...,hogy mit is kívánok!
Most a távolba merengek, idenézz,
Neked bomlanak égő énvirágok!
Sarjadtak titokból, szerelemből,vágyból,
hordozta a kettős-képzelet őket,
s dédelgette a közös idő, a hozzád
várva-vártan váratlan sietőket.
Szirmuk bársonyán bíbor remegés,
puhán símulnak hűs tenyeredben,
csókuk parazsa tűz, mely elemészt.
Hogyan köszönthetnélek szebben?
Látod? Már szék se kell, és kiáltás sem!
Érted mindazt, amit kívánok?
Kacér, könnyelmű, kedves fecsegéssel
suttogják a belőlünk teremtett virágok!