Hónak, hideg fagynak születtem, tépem fák dermedt lombjait,
Koptatom sziklák fehér bérceit…
Morpheus, szórd álmod e tavaszi kikeletben rügyező gyötrelmes világra!
Sziporkázz örök tél, ragyogj ó hatalmas hó özön!
Hónak, hideg fagynak születtem, ajkam cserepesre szárad,
S a hideg szél, mint mámoros éjszaka: bele-bele tép, harap.
Tombolj ó fagyok hatalmas istene, zúdíts e keserű világra!
Legyen tél, ami hideg és tiszta, nem mocskolja emberi kéz soha…
Rügyező tavasz jönne, majd forró kikelet,
De testem hó és mindent, mindent ellep…

Dombok között sűrű hó lepedő, fehér tenger özön,
És én sírva, fájdalomtól részegen tépem fel arcom,
Vedlem le az emberi álarcot,
Körmeimet húsomba mélyesztem,
S a fehér hóra fröcsög sötét vérem,
Holt-lelkek, ember-zúzók távozzatok!
Irigységet, hazugságot, szeretetet,
A nyár melegét, az ősz elmúlását,
A tavasz furcsa érintését mind,
de mind kitépem testemből, lelkemből…

Ó fehér hó-tenger ölelj át,
Hűvös szellőiddel érintsd karmolt arcom,
Lehelj csókot fehér fáradt homlokomra,
Pörgesd meg az idő hasadt homokóráját,
Majd törd össze éppúgy, mint szívemet!
Zárd be lelkem sivár kamráit,
Szögezd ki szemem remegő félénk pilláit!
Ölelj át, had érezzem tested fagyos gyengéd ölelését…