A zenész még egyszer, utoljára elővette hangszerét. Ez volt a mindene, s most mindörökre le kellett tennie. Nem volt más választása. De a búcsújátékát még megtartotta. Közönsége mit sem sejtett a dologról. Mindig elvarázsolta őket. Játéka mindig tele volt érzéssel. Most is szépen felöltözött, mint máskor. Ruhája tökéletesen állt rajta. Ránctalanul simult végig testén, mintha ráöntötték volna. Kiállt a térre, elővette legféltettebb kincsét és egyetlen igaz barátját. Hangszere volt a hangja, mert ő sosem beszélt szavakkal. Csak a játékával. A hegedű szinte ragyogott kezében azon a napon, míg azt megérintve mestere szemében könny csillant.
Állát ráhajtotta a fára, vonóját a magasba emelte, s körülötte néma csend lett. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy elkezdje. Érezték, hogy ma valahogy más lesz. Mintha tudták volna, hogy többet nem hallhatják. Amint rásimult a vonó a hegedű húrjaira, szikrázni kezdett a levegő. Minden egyes hangjegy egy darab volt a lelkéből, egy könnycsepp a szeméből. Minden fájdalmát, szeretetét, örömét és bánatát, vágyát és álmát belevitte játékába, s az megtelt csodával. Hangszere vele sírt, mintha ténylegesen élne és a hattyú utolsó dalát énekelné. Az emberek szíve majd megszakadt őt hallgatva. Ő csak játszott szüntelen, szívének húrjai megpendültek, akár hangszerének. Haja lobogott, arca teljes átszellemülését tükrözte. Megfeledkezett róla, hogy mások is látják és hallják. Már csak a zene volt számára.
Forgott körülötte a világ, s egy másik kezdett kirajzolódni. Víziói támadtak. Magával ragadták képzelgései, s érzeteit tükrözte játéka. A közönség magán kívül volt. Mindenki extázisba esett. Varázslat történt, s mintha egy új világ kapui nyíltak volna meg. A dal szárnyain át káprázatos lények elevenedtek meg. Megszűnt a tér és idő, a józanész távol volt, s minden a csodáké és a gyermeki álmoké lett. Álomvilága csodálatos illúzióként megelevenedett a valóságban, hogy mások is érezhessék és felfedezhessék világát. Hegedűje zokogott, s hangkönnyeivel csodát, s káprázatot szült, melyek egy mesés világot keltettek életre. Egy egész elvarázsolt erdő éledt fel, hol mindent a dal alkotott és táplált. Madarak szárnyaltak, őzek és vadlovak vágtattak végig a réten, a paták dobogását, a madarak csicsergését és szárnysuhogását, a víz csobogását, az egész világot felélesztette és tükrözte a játék...
Egész teste hullámzott hegedülés közben, akár egy szélben táncoló falevél. Vonója oly gyorsan suhant, hogy szemmel már nem lehetett követni. Szeme csillogott a könnyeitől, s mikor a dal a tetőfokára hágott, kicsordultak könnyei és leírhatatlanul gyönyörűen és szívfájdítóan szólt az ének. A hangjegyek láthatatlan tornyot építettek, mely az égig ért, s a magasba emelte őt és hallgatóságát. Hegedűje úgy szólt, ahogy még soha. Mintha a Nap is máshogy ragyogott volna aznap. Minden más fényben úszott. Mindenben csodát véltek látni az emberek. Észre sem vették, hogy repül az idő, s mire feleszméltek, már szinte teljesen lement a Nap és megjelentek az első csillagok a Holdat kísérve.
De a csoda még nem ért véget. A dallam egyre lágyabb és selymesebb lett. Az égen végigsuhantak a zene útján, majd visszaszálltak a földre. Nem tudták eldönteni, hogy csak képzelgés volt csupán vagy valóban megtörtént. A zenész továbbra is ott állt a tér közepén átadva magát érzéseinek. A muzsika végéhez közeledett, kezei gyengültek, egyre nehezebb volt számára a húrok dalra fakasztása, de még utoljára engedni akarta kiteljesedni a varázst. Minden erejét összeszedte és a búcsúének az összes létező káprázatot megelevenítette. Az utcán a lámpák pislákoltak, mintha fényük táncot járna a zene ütemére. Az emberek is ringatózni kezdtek, majd mindenről megfeledkeztek és észrevétlen önfeledten táncba kezdtek. Egyre lassabb és fájdalmasabb lett a dal, s egyszerre szorult össze mindenki szíve és érezte át, mi a szívében lakozik annak, ki e csodás nappal megajándékozta őket.
Az utolsó hang megszólalásakor karja elernyedt, az égre nézett szemében megcsillanó könnyeivel, majd összerogyott. Az emberek körbevették, csak most érették meg, mi történt. Utolsó erejéből magához ölelte hegedűjét, majd lelke hazatért varázslat övezte világába. Az emberek szeme megtelt könnyekkel, a csillagok hullani kezdtek, s mindenki neki kívánt örök boldogságot és, hogy megtalálja világát. Felhők gyülekeztek, majd szakadni kezdett az eső. Ekkor mindenkinek eleredt könnyzápora, majd hirtelen megszólalt egy különös dallam. Mintha őt hallották volna hegedülni. Újra azt a dalt, mely életre keltette a csodák birodalmát. Mindnyájuk szívébe vésődött örökre, hogy erőt és vigaszt nyújtson számukra a nehéz napokon. A felhők szertefoszlottak, s békével hazatért a hallgatóság tudván, hogy a zenész jó helyen van és dala örökre velük marad. Teste eltűnt, senki sem tudta hova, lelke az égben, míg szívükben dala.