Bronzba merevülten ülsz a rakodópart kövén
s talán látod, hogy sodródik a Dunán a jég,
mint nyáron ember hátáról foszlik az égett bőr.
Súlyos szürke felhők csüngenek az égről
és elnyel mindent a csend, még villamos sem
cseng februárban vasárnap délután.
Körülleng a magány, beszív a némaság;
szégyellem a húsom és a vérem,
s hogy nincsen más menedékem.
Leülni melléd és nézni a folyót, hallani
az elméből törő gondolatot, vagy kivenni
kezedből a kalapot, csontos válladra kabátot
tenni, megfogni gyönge csuklódat és adni enni,
mint nővér vagy gondos anya...
de csak állok előtted, mást nem tehetek
olvasom verseidet, hogy minden szavad
vésett karc legyen, maradó nyom,
követhetetlen ösvény, min én nem járhatok…

2005.febr.20.